Selyemút – Dunhuangtól Xiningig, a Góbi sivatagtól a Szivárvány-hegyen át a Chaka sóstóig

Kínát járva szívem szerint minden egyes történetet úgy kezdenék, hogy “egy gyerekkori álom vált valóra amikor… ” A távoli kelet misztikus világa és történetei mindig elvarázsoltak. Gyerekként persze ezek csak mesék voltak, melynek szereplői a saját magam alkotta fantáziavilágban éltek. Később, amikor egy kicsit idősebb fejjel megismertem a Selyemút történetét, nem győztem gyűjteni a régi antikvár könyveket. Szerettem elmerülni a karavánok világában, akik selymet, illatos fűszereket és egyéb az orientális világból ismert különlegességeket szállítottak az embert és állatot próbáló kíméletlenül hosszú és nehéz úton. Szinte láttam a sivatagban sorban lépkedő megpakolt tevék hosszú sorát. Ugyan a Selyemút már régen elkopott, romantikus elképzeléseim a mai napig élénken élnek. Jó pár év telt el a mesék és a történetek óta mire a tevék álombéli alakja valósággá vált. Ki gondolta volna, hogy egyszer ott fogok ülni az egyik teve hátán a Góbi sivatag homokdűnéi között, hogy Dunhuangból elinduljak a Selyemúton?

Úton a valamikori Selyemúton.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Sanghajból ugyan nem gyalogosan egy karavánt kísérve indultunk el, utunk mégsem volt olyan egyszerű a Kínában lévő hatalmas távolságoknak köszönhetően. Lanzhou (兰州 Lánzhōu) kis repterén késve landoltunk, futva követtük a többi, szintén átszálláshoz rohanó kínai utast a jelölések nélküli reptéren. Csak reménykedtünk, hogy mindannyian ugyanazért a célért futunk. Egy szinttel lejjebb, az egyik lépcső alatt eldugva végre megtaláltuk a sürgősségi transzfer pultot, ahol egyedüli külföldiként könnyű prédának tűntünk a többi, szintén Dunhuangba eljutni akaró nyomakodó, lökdösődő, hangosan kiabáló utazó között. Mintha a Zootropia című animációs film kedves figurája, Flash a lajhár kelt volna életre, a hangsúlyozom sürgősségi (!) transzfer pultnál. Miközben a reptéri alkalmazottak rémülten forgatták a két külföldi útlevelet, telefonáltak, pötyögtek a számítógépbe, hosszasan néztek ránk döbbenten, mi a hátunkon csönggő több száz hangosan kiabáló, személyi igazolványát lobogtató utast próbáltuk a könyökünkkel magunk mögött tartani. Igyekeztem a nagy hangzavarban tudtukra adni, hogy akárcsak ők, mi is ugyanarra a dunhuangi gépre akarunk feljutni. Ezt persze mind kínaiul. Káosz ide, hangzavar oda, mint már oly sokszor, a nyelvi nehézségek ellenére most is a helyiek kedvessége és segítőkézsége győzött. A tömegen magát átküzdve megjelent egy másik reptéri alkalmazott, aki kezében az útleveleinkkel és beszállókártyáinkkal személyesen kísért el minket a Dunhuangba induló repülőgép beszálló kapujáig. A futástól és az izgalmaktól lihegve szálltunk fel. Az üléssorok között végigmenve olyan dejavue érzésem volt, amikor a mosolygó stewardessekre néztem. Annyira ismerős volt mindegyikük arca. És igen! A Sanghajból Lanzhouba késve érkező gép ment tovább Dunhuangba. Leszálltunk, futottunk egy kört a reptéren, majd visszaszálltunk ugyanarra a gépre. Utólag visszagondolva azt hiszem, így nehéz lett volna lekésni a járatot…

Dunhuangi reptér
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

A sanghaji lakásunktól számítva 11 órával később végre megérkeztünk a tevék birodalmába. Különleges érzés kerített hatalmába. Olyan más volt minden, mint amit eddig ismertem az országból. Egy kicsit mintha elhagytuk volna Kínát. De mégsem. Nagy kiterjedésű lapos homokos táj szinte növényzet nélkül, vakító napsütés, a föld és az ég élénk színének erős kontrasztja. A forró párás sanghaji és yangshuoi nyár után jól esett a tüdőmnek belélegezni a száraz sivatagi levegőt. Az emberek arca, az épületek formája, a diszítőelemek és még a helyiek által beszélt nyelv is más volt. (Természetesen a helyiek kínaiul beszélnek, de saját nyelvjárásuk van, ami egy kezdő nyelvtanulót nagyon elbátortalanít.) Mintha a kínai kultúra keveredne az orientális világ elemeivel.

Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Dunhuang (墩煌 Dūnhuáng), a valamikori Selyemút (絲綢之路 Sīchóuzhī lù) karavánjainak fontos megállóhelye gyorsan belopta magát a szívembe élettel teli, vibráló atmoszférájával. Kína más városaihoz mérten kicsi, megjelenését tekintve vidékinek mondható. A sivatagi tájat átszelő egyenes utak mentén alacsony házak sorakoznak, de mögöttük a távolban ott magasodnak a Góbi sivatag hatlmas homokdűnéi. A Han kínai kultúra, a tibeti buddhizmus és a Hui népcsoport muszlim vallásának keveredése minden utcasarkon jelen van, ezzel egy különleges multikulturális érzetet adva az idelátogatónak.

Sazhou utca – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Dunhuang, régi nevén Shazhou (沙州 Shāzhōu, jelentése: a homok városa) több mint 2000 éves múltra tekint vissza. A Chang’an-ból (mai nevén Xi’an, 西安 Xī’ān) induló valamikori Selyemútnak köszönhetően mindig a különböző keletről nyugatra, nyugatról keletre utazó népek találkozóhelye volt, ahol nem csak a selyem, szatén, porcelán és más luxustárgyak cseréltek gazdát, de fontos szerepet töltött be a kultúrák, vallások, művészetek, tudás, és a technikai vívmányok terjedésében és meghonosodásában is. A mai Gansu tartomány észak-nyugati részén fekvő Dunhuangban hosszabban pihentek meg a karavánok, hiszen itt vált ketté az út, hogy a félelmetes Takla-makán sivatagot északról és délről megkerülje, hogy aztán a túloldalon Kashgarban (Xinjiang tartomány) újra egyé váljon.

Mivel a mai utazó számára már egyáltalán nem olyan rémisztő a Takla-makán és a Góbi sivatag, így alig vártam, hogy végre a talpam alatt érezhessem a forró homokot, és megmászhassam az egyik homokdűnét, miközben összeborzolja hajamat a sivatagi szél.

Indulás!
Góbi sivatag – Dunhuang

Annyira izgatott voltam, hiszen már hónapok óta videókat és képeket nézegettem a kínai videómegosztókon Dunhuang híres homokóriásairól, vagyis az “éneklő homokdűnékről” (鳴沙山 Míngshā shān) és a köztük megbúvó oázisról a Félhold-tóval (月牙泉 Yuèyá quán). Felpattantam az egyik békésen rágcsáló szimpatikus teve hátára, hogy közelebbről is megnézzem a Takla-makán és a Góbi sivatag találkozásánál lévő homokos hegységet, a Mingsha-hegyet.

Mingsha-hegy (鳴沙山 Míngshā shān) – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Góbi sivatag – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

A szél mint egy igazi szobrászművész formálja a homokalakzatokat. Napról napra csinosítja, tökéletesíti művét, hogy megteremtse a hibátlan földi szépséget. Van, ahol több mint 100 méter magasan arany piramisként magasodik az ég felé, miközben íves puha hullámmá szelidül az éles szegély. Máshol szelíd kígyóként tekergőzik, majd óriás halpikkely formájában sorakozik fel.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mingsha-hegy (鳴沙山 Míngshā shān) – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Góbi sivatag, ahol a tevék is szabályosan közlekednek.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Góbi sivatag – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

A Takla-makán és a Góbi sivatag határán a Mingsha-hegy éneklő homokdűnéi között egy szépséges félhold alakú tó bújik meg. Kr. e. a II. században Wudi császár parancsára itt épült fel Sazhou (ma Dunhuang) katonai állása. Erre az időszakra a Kínai Nagy Falat már megerősítették, erődök álltak itt, melyeket a Selyemút keresztezett. Dunhuang lett a Mennyei Birodalom “kapuja”.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Góbi sivatag – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Góbi sivatag – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Góbi sivatag – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mingsha-hegy (鳴沙山 Míngshā shān) – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Tényleg énekelnek az “éneklő homokdűnék”? Igen. Amikor erősen fúj a szél, a homokszemcsék morajlása szinte nagyzenekari szimfóniává válik, innen kapta becenevét a Mingsha-hegy (鳴沙山 Míngshā shān).
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Nevét, 月牙泉 (Yuèyá quán), vagyis Félhold-tó a Qing-dinasztia idején kapta. Úgy tartják, a Mingsha-hegy homokdűnéi által körbeölelt oázisban található tó a keletkezése óta sosem száradt még ki. Már a Han-dinasztia korában (i.e. 202- i.sz. 9) híres látványosság volt, később a Tang-dinasztia (i.sz. 618-907) alatt egy nagy csarnok- és toronyegyüttes épült itt. A ma idelátogatók is Tang-stílusú épületek árnyékában pihenhetnek meg, vagy fogyaszthatják el a teve formájú jégkrémet, miközben gyönyörködhetnek az oázis és a sivatag nyújtotta varázslatos tájban.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Félhold-tó 月牙泉 (Yuèyá quán) – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Góbi sivatag – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Szívem szerint új szőrös barátom, a kedves fehér teve hátán maradva indultam volna tovább a Mingsha-hegy szél által formázott homokdűnéitől, hogy a valamikori buddhista szerzetesek nyomába eredjek. A sivatagi táj természeti csodái hosszú évekig egy emberi kéz által alkotott helyet rejtettek. Talán pont ennek és a száraz éghajlatnak köszönhető, hogy valami nagyon különleges, a véleményem szerint a világ csodái közé tartozó kincs maradt fenn.

Valamikor réges régen, a IV. században egy Lö Cun (樂尊 Lè Zūn) nevű szerzetes haladt az egyik karavánnal a Selyemút mentén, amikor egy hatalmas fényvillanást látott, amelyből ezernyi Buddha lépett ki. A látomás annyira elvarázsolta, hogy elhagyta a karavánt, és elindult az oázis felé, hogy egy barlangot ásson ki magának, ahová visszavonulhat meditálni. A következő közel ezer évben további szerzetesek érkeztek, akik további barlangokat ástak ki. A Mogao barlangok (莫高窟 Mògāo kū), más néven “Ezer Buddha barlangok” (千佛洞 Qiān fó dòng), kezdetben a buddhista szerzetesek visszavonulását, meditációját, a megvilágosodáshoz való közelebbkerülést szolgálták. Később kolostorok is épültek és zarándokhellyé váltak a dunhuangi sziklabarlangok. A nagyobbak építését a helyi uralkodó családok, illetve a kínai császárok szponzorálták, míg a kisebbek kereskedők, katonatisztek és helyiek támogatásával készültek.

Mogao barlangok (莫高窟 Mògāo kū) – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mogao barlangok (莫高窟 Mògāo kū) – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mogao barlangok (莫高窟 Mògāo kū) – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mogao barlangok (莫高窟 Mògāo kū) – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mogao barlangok (莫高窟 Mògāo kū) – Dunhuang
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

De mitől olyan különlegesek a mai ember számára ezek a sötét üregek a sivatag közepén? Miért mondom azt, hogy számomra a világ legnagyobb csodái közé tartoznak? A Tang-dinasztia korában (618-907) fokozatosan hanyatlásnak indult a térség, így már új barlangok sem épültek. A Selyemút által betöltött szerepet átvette a jóval gyorsabb hajókereskedelem. A Ming-dinasztia (1368-1644) alatt teljesen felszámolták a Selyemutat, a valamikor virágzó és élénk Dunhuang és környéke elnéptelenedett. A Mogao barlangok már majdnem teljesen feledésbe merültek, soknak még a bejáratát is betemette a homok. A XIX. század végén és a XX. század elején nyugati felfedezők, köztük egy magyar is, Stein Aurél, kezdtek érdeklődni a titokzatos Selyemút és környéke múltba veszett városai iránt.

A századfordulón egy kínai taoista pap, Wang Yuanlu (王圆箓 Wáng Yuánlù), kinevezte magát az “Ezer Buddha barlangok” őrévé. Igyekezett megtisztítani a szentélyeket a homoktól és a törmeléktől, illetve próbálta megmenteni a bent található sérült falfestményeket és szobrokat. 1900. júniusában egy befalazott aprócska helyiségre lett figyelmes az egyik fő barlanghoz vezető folyosón. A ma 17-es számúnak, vagy “Barlangkönyvtárnak” nevezett terem összesen 15 köbméternyi, i.sz. 406. és 1002. között készült kéziratot és festményt rejtett.

Azt hiszem elmondható, hogy nem sok külföldi, azon belül pedig nem sok magyar jut el erre a távoli vidékre még most, 2023-ban sem, nemhogy több mint 100 évvel ezelőtt. 1907-ben egy magyar régész-felfedező érkezett Dunhuangba, hogy jobban szemügyre vegye a Wang Yuanlu által talált iratokat. A Pesten született Stein Aurél a Selyemút írásos és tárgyi emlékeit kutatta, világhírnevét azonban a Mogao barlangokban talált kincsek felfedezésének köszönheti. Ő volt az első európai, aki a “Barlangkönyvtár” rejtett titkát láthatta és megvizsgálhatta.

Stein Aurél nem véletlenül érkezett pont Dunhuangba II. belső-ázsiai expedíciója által. 1879-ben gróf Széchenyi Béla vezetésével már járt egy magyar expedíció itt, aminek egyik tagjának, Lóczy Lajosnak a barlangokról szóló írása keltette fel Stein Aurél érdeklődését. Így írt róla: „Magukkal ragadtak lelkes leírásai az ott látott pompás falfestményekről és sztukko-szobrokról… Ez volt egyik főok, a mi arra indított, hogy expedíczióm útitervét ily messze keleti vidékekre kiterjesszem, be egészen Khínába.”
Forrás: Magyar Tudományos Akadémia / www.mtak.hu
Fotó: Internet

Mogao barlangok (莫高窟 Mògāo kū) – Dunhuang
Fotó: Internet

Wang Yuanlu (王圆箓 Wáng Yuánlù)
Fotó: Internet

A “Barlangkönyvtárban” összesen 50000 iratot tárolhattak, melyek kínai, tibeti, ujgur, szanszkrit és szogd nyelven íródtak. A legtöbb szöveg buddhista témájú, de találni köztük konfuciánus, taoista, és a keleti egyházhoz tartozó keresztény műveket, világi témájú és állami dokumentumokat is. Itt találták meg a világon legkorábban nyomtatott könyvet, a 868-ban íródott Gyémánt szútrát is. Ezen kívül több száz selyemre, papírra és vászonra festett festményt, hímzett fogadalmi ajándékot is rejtett a befalazott 17-es számú barlang.
Fotó: Internet

„Főgondom most már csak az volt, hogy amennyit csak lehet, megmentsek szomorú fogságukból” – írta Stein Aurél miután felfedte a Mogao barlangok kincsét. (Forrás: Magyar Tudományos Akadémia / www.mtak.hu) 7000 teljes kéziratot és 6000 töredéket vitt magával további vizsgálatokra Nagy Britanniába és Indiába.
Fotó: Internet

A Wang Yuanlu által véletlenül felfedezett “Barlangkönyvtár” a világon egyedülálló jelentőséggel bír, de nem ez az egyetlen kincse a Mogao barlangoknak. A Tang-dinasztia idején akár több mint ezer barlang is lehetett itt, melyekből 735 még ma is megvan. A barlangok falát csodálatos festmények díszítik a padlótól a plafonig, melyek 1000 év művészetét mutatják be. A falakat díszítő milliónyi apró Buddha figura miatt kapta az “Ezer Buddha barlangok” nevet. Az összesen 45000 négyzetméter felületet borító freskók mellett 2400 szobrot találunk, melyek Sákjamuni Buddhát, bodhiszattvákat, mennyei királyokat, dévákat, mítikus lényeket ábrázolnak. A legcsodálatosabb, hogy a száraz éghajlatnak köszönhetően mind a festmények, mind a szobrok eredeti állapotukban maradtak meg, még sohasem restaurálták őket.

A Mogao barlangok egyik festményéről készült másolat, melyet Dunhuangban vásároltunk egy helyi fiatal művésznőtől. Szeretem, hogy olyan, mint ami most esett volna le az egyik barlang faláról.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

A barlangok belsejében nem szabad fotózni, de sokféle szép könyvet, képet és festményt vásárolhatunk.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Dunhuangban valóban megelevenedtek a gyerekkori történetek, igazi mesevilágba csöppentem. Forró homokszemcsék peregtek végig a lábujjaim között, sivatagi szél borzolta hajamat, a horizonton lépkedő tevék árnya mögött életre keltek a Mogao barlangok freskóinak légies táncosai. A Mingsha-hegy éneklő homokdűnéi között ősi hangszerek hangja csendült fel, miközben a láthatáron lassan felkúszott a Őszközép ünnep (中秋节 Zhōngqiū jié) új, mindennél kerekebb és fényesebb teliholdja. Itt volt az idő búcsút venni Dunhuangtól és elindulni keletre a Selyemút mentén.

A Mogao barlangok festményein látható táncosok és szélben lebegő ruháik minket is megihlettek.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Tánc a sivatagban.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Az Őszközép ünnepet sok ezer emberrel ünnepeltük együtt a csodálatos éjszakai sivatagban.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

A kínaiak úgy tartják, az Őszközép ünnep éjszakáján a legfényesebb a telihold.
Felkelő újhold a Góbi sivatag fölött Dunhuangban.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

乐动敦煌 (Yuè dòng Dūnhuáng) – “Dunhuang ősi hangja” táncperformance
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

乐动敦煌 (Yuè dòng Dūnhuáng) – “Dunhuang ősi hangja” táncperformance
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Másnap reggel kisbuszunkkal természetesen gyorsabban haladtunk, mint a valamikori karavánok, miközben a kietlen sivatagi táj még csak ébredezett körülöttünk. Én is csak résnyire nyitottam ki a szememet, majd visszabújtam a vastag sálam és csuklyám alá kezemben az új dunhuangi plüss tevebarátomat szorongatva. Látszott a lehelletem, ami nem meglepő ezen a vidéken. Míg napközben éget a Nap és 25-27 fok körüli a hőmérséklet, addig éjjel és kora reggel 0 fok, vagy akár az alá is mehet. Akárcsak több száz évvel ezelőtt, manapság sem bővelkedik pihenőhelyekben ez a vidék. Hatalmas üres parkolóban álltunk meg, körbe bódék, mindegyikben ugyanaz. Lábaimat újra kiegyenesítve kimásztam aprócska buszunkból és egy kíváncsi fehér kutya kíséretében beléptem az egyik bódéba. Tűz fölött nagy fémkannában víz forrt, amit több generációból álló férfiak csoportja állt körbe kezükben gőzölgő forró teával. Az asszonyok és fiatal lányok boldogan köszöntöttek, időnként összesúgtak, felnevettek és integetve egy angol “Hi”-t rikkantottak. “吃吃!” (chī chī, egyél egyél) mondták, miközben kezembe nyomtak egy szelet sárgadinnyét. Mint megtudtam, mindegyik bódéban egy-egy helyi család kap lehetőséget az államtól, hogy a földeken termő dinnyét eladják az errejáró “modernkori vándoroknak”.

Hol álomba szenderültem, hol a felvágott és dobozba csomagolt édes sárgadinnyét szopogattam összekuporodva a hideg buszban. Jól esett a lédús gyümölcs, hiszen a száraz levegő szó szerint kívülről-belülről kiszárította a testemet. Néztem a véget nem érő kietlen tájat. A távolban mintha hegyek sötét alakja rajzolódott volna ki, de nem tudom, lehet csak délibáb volt. Délibáb, amit a valamikor itt járó karavánok kereskedői, szerzetesei is láthattak. Mi fél napja voltunk úton Dunhuangból, ők volt, hogy négy hétig nem láttak oáizist, pihenőhelyet. A délibáb egyre konkrétabbá vált, a havas hegycsúcsok körvonalai egyre határozottabb alakot öltöttek. Már messziről jól látszott a hegyek között, pontosan a homokszínű sivatag és a zöld oázis kontrasztos találkozásánál álló monumentális erőd. Végre megérkeztünk Jiayuguan városába, vagyis a Kínai Nagy Fal nyugati végéhez!

Zhangye (jelentése: “karokat nyújtani”) valamikor a Selyemút egyik kulcsfontosságú városa volt. Nevét egy régi mondás után kapta: “Nyújtsd ki az ország karját, hogy a nyugati birodalom felé vezessen.”
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Jiayu erőd (嘉峪关 Jiāyù Guān) – A Kínai Nagy Fal nyugati vége
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Jiayu erőd (嘉峪关 Jiāyù Guān)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Jiayu erőd (嘉峪关 Jiāyù Guān)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Jiayu erőd (嘉峪关 Jiāyù Guān)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

A Kínai Nagy Fal nyugati vége az oázis és a sivatag határán.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Jiayu erőd (嘉峪关 Jiāyù Guān)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Jiayu erőd (嘉峪关 Jiāyù Guān)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

A több mint 8800 km hosszú védelmi célból épült falat több ezer átjáró, erőd kötötte össze. Ezek közül a legnagyobb és talán a legtöbb legendával, történettel rendelkező a Selyemút mentén épült Jiayu erőd (嘉峪关 Jiāyù Guān). Stratégiai elhelyezkedése miatt ez volt az ősi Kína távoli, északnyugati területének legfontosabb katonai pontja, mely célja belső Kína védelme volt a nomád hordáktól. Ezen kívül még egy fontos feladatot látott el. Az Európából és Közép-Ázsiából érkező külföldi kereskedők és utazók itt léptek be Kína belterületére. Innen indították a kínai árukat nyugatra és Dunhuanghoz hasonlóan itt találkoztak a különböző vallások, művészetek, kultúrák.

Az egyik legenda szerint a Ming-dinasztia idején (1368-1644) élt itt egy építész, Yi Kaizhan, aki nagyon jártas volt a matematikai számításokban. Kiszámolta, hogy az erőd megépítéséhez pontosan 99999 téglára van szükség. A tisztviselő nem hitt neki, és azt mondta, ha csak egyetlen egy téglával is téved, akkor bűntetésül őt és családját kivégzik. Amikor a munka befejeztével megmaradt egy fölösleges tégla a Xiwong kapu mögött, Yi Kaizhan így szólt: “Egy természetfeletti lény járt itt, ő tette oda a téglát, hogy stabilizálja a falat. Ha elmozdítjuk, azonnal összeomlik az épület.”

Így történt, hogy az a bizonyos plusz egy tégla a mai napig ott fekszik a Jiayu erőd kapuja fölött.

Jiayu erőd (嘉峪关 Jiāyù Guān)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Az a bizonyos egy tégla…
Jiayu erőd (嘉峪关 Jiāyù Guān)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Jiayu erőd (嘉峪关 Jiāyù Guān)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Miután megpihentünk Jiayuguan városában, folytattuk utunkat kelet felé a Selyemúton. Zhangye (张掖 Zhāngyè) a távolból felénk nyújtotta karjait, majd békésen körbeölelt minket, hogy a jurtánkban nyugovóra térhessünk a hosszú utazás után. Álmomban színes hegyeket láttam, előttük gyerekek táncoltak szüleikkel dobok ritmikus hangjára, miközben a hideg éjszakában meleget adó tűz narancsos lángjai az égig szálltak. Az éjszaka színeit lassan a felkelő Nap fénye váltotta, miközben én repültem. Magasan szálltam, alattam mintha kővé dermedtek volna az esti tűz lángcsóvái. Mozdulatlanul, vörösen fodrozódott a végeláthatatlan tűztenger.

Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

A Zhangye Danxia Nemzeti Geopark (张掖丹霞国家地质公园 Zhāngyē Dānxiá Guójiā Dìzhígōngyuán) földöntúli látványának kialakulásához több mint 24 millió év ásványi üledékének lerakódására volt szükség. Az idő múlásával a kőzetrétegek sziklahegyekké tömörültek, majd az indo-ausztrál és eurázsiai kontinentális talapzatok közötti ütközés lassú mozgása ráncolta mai formájába a hegyeket. Természetesen az eső, a szél, a napsütés és az idő is mind dolgoztak egy kicsit a gigantikus műalkotáson.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Zhangye Danxia Nemzeti Geopark (张掖丹霞国家地质公园 Zhāngyē Dānxiá Guójiā Dìzhígōngyuán)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Lassan kinyitottam a szemeimet. Amit addig álomnak hittem, az valósággá vált. Mintha Isten leejtette volna a festékes palettáját a földre. Vörös, kék, zöld, fehér, sárga…

Zhangye Danxia Nemzeti Geopark (张掖丹霞国家地质公园 Zhāngyē Dānxiá Guójiā Dìzhígōngyuán), vagyis a “Szivárvány-hegyek”.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Szivárvány-hegyek” – Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Szivárvány-hegyek” – Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Szivárvány-hegyek” – Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Szivárvány-hegyek” – Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Szivárvány-hegyek” – Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Szivárvány-hegyek” – Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Szivárvány-hegyek” – Zhangye Danxia
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Szeretem, hogy kínai utazásaimat mindig mesék és legendák kísérik. Az Isten által színesre festett hegyeket elhagyva hamarosan egy újabb csodahelyen találtam magamat. A havas hegycsúcsok árnyékában megbúvó Mati Si (马蹄寺 Mǎtí sì, Mati templom) története annyira ősi, hogy legendák és rejtélyek sokaságára lelhetünk itt. Azt beszélik, a kínai mitológia egyik ismert alakja, Long Ma, a sárkánypikkelyekkel borított testű szárnyas ló szállt alá a mennyekből és patájának nyomát hagyta a templom alapításának a helyén. Elhihetitek, a történet igaz, saját szememmel láttam a híres patalenyomatot.

A templom a nevét is az égi ló története után kapta, hiszen a 马蹄寺 (Mǎtí sì) jelentése “Patkó templom”.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

A Mati Si egy buddhista templomkomplexum, ami egy déli és egy északi részből áll. A 2500 méter magasan található csodálatos táj által körbevett elvarázsolt hely talán egyik legkülönlegesebb épülete a “Harminchárom mennyei barlang” (三十三天石窟 Sānshísān tiān shíkū). A buddhista hit szerint a központi égbolton kívül még harminchárom égbolt létezik. Aki eléri a harmincharmadik mennyországot, az sikeres életet él. A Mati templomba érkezők mind megmásszák a több mint 60 méter magas 7 szintből álló “Harminchárom mennyei barlangot”, hogy ezáltal spirituálisan egy magasabb szintre lépjenek. Ez az út azonban nem egyszerű. A hegy belsejébe vájt aprócska templombarlangokat sötét, szűk folyosók kötik össze, ahol sokszor négykézláb, szinte függőlegesen kell mászni felfelé, majd ugyanezen az úton visszafelé lefelé. Nekem, aki félek az ilyen zárt helyeken, egyszerre volt félelmetes és felemelő érzés. Remegve értem el a 7. szinten található barlanghelyiséget. Szorosan markoltam a fa korlátot, próbáltam mélyeket lélegezni. A narancsszínbe öltözött szerzetes mosolyogva nézett rám, miközben a vajból készült mécseseket meggyújtotta. Békés tekintete, és a füstölők és gyertyák különleges illata lassan megnyugtatott. Megszűnt a külvilág és egy földöntúli helyre, talán a harmincharmadik mennyországba kerültem.

“Harminchárom mennyei barlang” (三十三天石窟 Sānshísān tiān shíkū) – Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Harminchárom mennyei barlang” (三十三天石窟 Sānshísān tiān shíkū) – Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Harminchárom mennyei barlang” (三十三天石窟 Sānshísān tiān shíkū) – Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Harminchárom mennyei barlang” (三十三天石窟 Sānshísān tiān shíkū) – Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Harminchárom mennyei barlang” (三十三天石窟 Sānshísān tiān shíkū) – Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Valahol félúton fölfelé… Itt volt a legszélesebb, legmagasabb és legvilágosabb a felfelé vezető út.
“Harminchárom mennyei barlang” (三十三天石窟 Sānshísān tiān shíkū) – Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @maybelle

“Harminchárom mennyei barlang” (三十三天石窟 Sānshísān tiān shíkū) – Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Az utolsó barlang a hetedik szinten.
“Harminchárom mennyei barlang” (三十三天石窟 Sānshísān tiān shíkū) – Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

“Harminchárom mennyei barlang” (三十三天石窟 Sānshísān tiān shíkū) – Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Mati templom (马蹄寺 Mǎtí sì)
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

A másnap reggeli kultúr sokk gyorsan visszarepített a valóságba. Eljött az idő, hogy elhagyjuk Gansu tartományt és megismerkedjünk Qinghai tartomány szépségeivel. Mivel az idén egybeesett az Őszközép ünnep (中秋节 Zhōngqiū jié) és a kínai nemzeti ünnep, így nagyon sokan útra keltek. Mi is már csak az Urumqiból (乌鲁木齐 Wūlǔmùqí) Sanghajba tartó hálókocsis vonat egy-egy fekvőhelyét tudtuk megcsípni. Az előző nap este induló hosszú zöld szerelvény lassan húzott be Zhangye vasútállomására a hideg kora reggeli órákban. Hátizsák, bőrönd, plüss teve és egy dunhuangi festmény… Ez mind rajtam, illetve a kezemben lógott, miközben igyekeztem felszállni és megtalálni a helyemet. A szűk folyosón éppen reggelihez készülő utasok nyüzsögtek, míg az ajtó nélküli 6 ágyas kabinokban éppen csak ébredeztek, vagy álmosan átfordultak a másik oldalukra és tovább aludtak. Kicsit rémülten néztem körbe, nem nagyon tudtam mit csináljak, főleg hogy az én ágyamban is valaki vígan aludt. Azt hiszem, kölcsönös volt a meglepetség és a sokk. Ezen a vidéken nem sok külföldi jár, így szó szerint megállt az élet a teljes vagonban, amikor megláttak a szőke fejemmel. Szinte vágni lehetett a csöndet. Aki ébren volt az mind engem figyelt. Végül összeszedtem a bátorságomat és mosolyogva segítséget kértem kínaiul, hogy megtaláljam a helyemet. A jég gyorsan megtört, többen is a segítségemre siettek. A Xiningig tartó kicsivel több mint 2 órás utat végül a helyiek vidám társaságában töltöttem. Megtudtam ki honnan jön, fotókat és videókat mutattak nekem az otthonukról és a családjaikról, és engem is meghívtak magukhoz, ha egyszer ellátogatok Xinjiang (新疆维吾尔自治区 Xīnjiāng Wéiwú’ěr Zìzhìqū) tartományba. Xining állomására megérkezve még elkészült pár közös fotó, majd búcsút intettünk egymásnak, hogy új barátaim folytassák hosszú útjukat Sanghajba.

Egy héttel később, Sanghajba visszatérve a kínai tanárom, Bin Bálint elképedve hallgatta életem első kínai hálókocsis történetét, majd csak ennyit kérdezett: “你丈夫在哪里，为什么只有你一个人？” (Nǐ zhàngfū zài nǎlǐ, wèishénme zhǐyǒu nǐ yīgè rén? Hol volt a férjed, miért voltál egyedül?) Hát igen… A teltház miatt tíz kocsival hátrébb, másik több száz nagyon meglepődött helyivel.

Úton az Urumqi-Sanghaj vonaton.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Xining (kínaiul 西宁 Xīníng, tibeti nyelven ཟི་ལིང་། Ziling) Qinghai tartomány különlegesen színes fővárosa több mint 2100 éves múltra tekint vissza. Elhelyezkedésének köszönhetően fontos szerepet töltött be a Selyemút időszakában. A különböző népcsoportok és vallások olvasztótégelyének is nevezhető város akkor és most is fontos kapocs volt a hátország Kína és a nyugati területek között. Han, hui, tibeti és mongol népek lakják, kínai és tibeti buddhizmus találkozik a muszlimmal. Az utcákat járva helyenként egy mini Tibetben éreztem magamat, mondhatni “Xining, Tibet kezdőknek”. Talán nem véletlen ez az érzés, hiszen innen indul Kína egyik leghíresebb és leglátványosabb vasútvonala, a Qinghai-Tibet vasútvonal.

Xiningben sétálva egy újabb történetre, így egy újabb helyre leltem. Egy buddhista legenda szerint itt született egy fenséges nyolc szirmú virágból Tsongkhapa (宗喀巴 Zōng kā bā). Amikor édesanyja elvágta a virág szárát, a lecsöppenő vérből egy gyönyörűséges szantálfa, a “ Nagy érdemek fája” nőtt ki, melynek levelei mind buddhista képekké változtak. Tsongkhapa hogy tovább tanulmányozhassa a buddhizmust, 16 évesen Tibetbe ment tanulni. Ahogy teltek az évek, édesanyjának nagyon hiányzott fia, így egy levélben arra kérte, térjen haza hozzá. Tsongkhapa azonban nem tért haza. Egy önarcképet és egy “Oroszlánok üvöltése” buddhista képet küldött, és azt mondta, édesanyja építsen egy pagodát azon a helyen, ahol ő született. Akárhányszor a pagodára néz, őt fogja látni. Így épült meg 1379-ben a Julianus pagoda, mely a következő hosszú évek során többször átalakult, további buddhista termekkel, szobrokkal bővült. A buddhista épületegyüttes 1612-ben vált hivatalosan kolostorrá.

A Kumbum kolostor 1577-ben épült Tsongkhapa emlékére. Tibeti nyelven “gongben”-nek hívják, aminek jelentése “Buddha 10000 alakja”. A hegyek által körbeölelt több mint 144 ezer négyzetméteren elterülő kolostor ma Kínában szent helynek számít, mely minden idelátogatót, hívőt és nem hívőt is elvarázsol.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography