Piros villamossal a jövőbe – A modern Peking

A kék, piros és arany színben pompázó jellegzetes kínai fa kapu alatt állva, kezemben fényes cukorba mártott mini almákra emlékeztető édességgel, éppen azon gondolkodtam, mi történt Pekinggel Mao óta. Hátamon éreztem tekintetét, ami nem meglepő, hiszen a gigászi méretekkel büszkélkedő Tian’ anmen tér másik végében még mindig ott figyelt a Tiltott Bíbor Város kapuja fölött. Miközben néztem a modern Peking lakóinak nyüzsgését az új bevásárlóutca, a Qianmen Dajie szürke kövezetén téblábolva a csillogó boltok kirakatai előtt, a távolból egyre közeledő csilingelésre lettem figyelmes. A helyiek amúgy is előszeretettel fotóznak le mindent telefonjaikkal, így nem csoda, hogy az izgalom a tetőfokára hágott, amikor a piros színű nosztalgia villamos lassan bekanyarodott, és komótosan végigsiklott a sétálóutca közepén.

Mindig is szerettem a régi dolgokat, főleg ha vonatokról és villamosokról van szó. Izgatottan kapaszkodtam fel a fa lépcsőkön, és pár perc múlva a kalauznő által elrendelt katonás rendben ültem sok kíváncsi kínai tekintet közé bepréselődve egyedüli európaiként. Lassan megszoktam, hogy mindenki egy eltévedt csodabogárnak néz, és mindenképpen szeretne egy közös fotót velem. Mire végeztünk a fotózkodással, végre elindultunk, és én boldogan dugtam ki a fejem a vidám gyerekekkel együtt a régi fa villamos nyitott ablakain.

“Csing csing – csing csing” hallatszott újra meg újra, amint lassan suhantunk a vékony sínpáron. Láttam magunkat visszatükröződni az üzletek nagy üvegfelületein a piros járműből integetve a többi járókelőnek. Mint ahogy már többször is Pekingben, újra jegyem volt egy időutazásra, mely ezúttal a múltból indult és a jövőbe tartott.

Shopping akkor és most

Ugyan a piros nosztalgia villamos csak pár méteren közlekedik a Qianmen utcán, én képzeletben mégis az öreg járművel kanyarodtam be jobbra, Peking legrégebbi bevásárló utcájába, a Dashilar utcába. Újra a császárok korában érezhettem magam. Szinte láttam, amint császári hivatalnokok sietnek egyik üzletből a másikba, hogy udvari cipőt, kalapot csináltassanak maguknak, vagy a legszebb selymek között válogassanak. Kicsit mintha megállt volna az idő, az eltelt több mint 500 év alatt alig változott valami. Habár ma már nem a földút pora lepi be öltözetünket, a modern aszfalt kövezetét koptatja a sok kíváncsi járókelő, és a régi díszes fa épületek mind a tökéletességig vannak renoválva, valami mégis ugyanaz. Ma Ju Yuan kalapboltja, Nei Lian Sheng (szó szerint fordítva: “A további palotakarrierhez”, “Cipőinkkel a császár kegyeibe fogadtatik”) cipői és a Rui Fu Xiang szebbnél szebb selymei még mindig vevők sokaságát csábítják vásárlásra.

A saját piros villamosomon tovább zötykölődve érkeztem meg a Dashilar utcától alig pár méterre lévő Liulichang utcába, melynek varázslatos hangulata azonnal magával ragadott. Ámulva sétáltam a régi szürke hutong házai között. Néha megálltam, hogy megcsodálhassam az ősi épületek között megbújó, aprócska ütött-kopott üzletek kirakatait, ahol a kínai mesék és mitológiai történetek alakjai keltek életre színes, csipkeszerűen kivágott papírból. Az árnyjáték figurái táncra perdültek, én pedig velük együtt táncolva repültem tovább a régiségboltok, művészeti galériák, és aprócska teaházak között. A Liulichang Xijie nyugati végéhez közeledve egyre elegánsabbá és nagyobbá váltak a galériák. Az oroszlános porták között, szerény ablakokban sorakozó, fehér alapon kék mintás porcelánokban különleges ecsetek várakoztak egy-egy nagy művészre és tanoncára. Míg régen itt készültek a híres császári sárga mázas cserepek (A “Liulichang” jelentése, “színes mázgyár” is erre utal.), melyek Peking palotáit és templomait díszítik, ma gyönyörű kalligráfiákat és a hozzájuk tartozó eszközöket vásárolhatjuk meg. “A tudós négy ékszere”, vagyis íróecset, tintapálca, tintalap és papír.

Lassan itt volt az ideje, hogy elhagyjam a hutongok zárt világát, és tovább utazzak a nosztalgia villamoson a jelenbe, a Mao utáni Pekingbe. A nyugodt antik világból, ahol szinte egyedül sétálgattam a múlt emlékei között, egy zsúfolt, nyüzsgő, fényreklámoktól színes széles utcában találtam magam. Peking egyik legkedveltebb bevásárló utcája, a Wangfujing, szinte bárhol lehetne a világon, leszámítva a számomra olvashatatlan hatalmas piros feliratokat. A környék nem volt mindig ilyen forgalmas mint manapság. 1417-ben, amikor megindult Peking fővárossá válása, palotákat emeltek a Tiltott Város keleti oldalán a tíz legfontosabb hercegnek (wangfu). Később, a jobb vízellátás érdekében egy édes vizű kutat (jing) építettek. A hercegek lassan elhagyták otthonukat, de a név, Wangfujing megmaradt, és üzleti központtá, a mai főváros legforgalmasabb bevásárlóutcájává vált.

A sok villódzó óriás monitor és reklám között, a gigantikus áruházak lábánál zenélő szökőkút mögül egy ismerős tekintetre lettem figyelmes. Az egyik díszes kirakatban három tökéletesen megfestett portré lógott. Hogyan is gondolhattam volna, hogy Ő, Mao, pont itt, a XXI. századi Peking felfedezésénél nem kísér utamon?

Buborékok

Már messziről észrevettem. Annyira más volt, mint a többi szögletes szocialista mega építmény. Mintha egy hatalmas buborék szállna fel a tóból a Tian’ anmen tér épületei mögül. Először meglepődtem, nem számítottam pont itt egy ilyen puha, szinte már légies és modern építményre. Micsoda kontraszt, micsoda fricska. Mit szól ehhez az új formához, szépséghez, és a benne rejlő művészetekhez Mao, aki a szomszédban alussza örök álmát?

A National Centre for the Performing Arts (NCPA) meghökkentő kinézetével valami új, valami más kezdődött el. Peking úgy döntött, levetkőzi a múlt egy részét, és habár a Mao korszak súlyos nyomott hagyott a városépítészetben, megmutatják, hogy a valamikori sikeres császári Kína újra joggal pályázhat világhatalomra. A Paul Andrew francia építész által tervezett NCPA, mely magában rejti az Operát, egy koncerttermet és egy színházat is, a főváros első futurisztikus épületei közé tartozik, mellyel egy új építészeti korszak született meg.

A zöldellő fák hűs árnyékában ülve néztem, amint a kavicsra, vagy kagylóra emlékeztető üveg épület visszatükröződik a mesterséges tó nyugodt vizében. Tükörképével egybe olvadva, egy szép kerek szappanbuborékká válva könnyedén emelkedett fel, és szállt tovább a város fölött, hogy pár kilométerrel arrébb újra leereszkedjen az emberek közé, és új formában szülessen újjá.

A szürke párás és szmogos levegő szinte eggyé vált a sok kisebb darabra szétesett, immár fehérré vált buborékkal. Mintha egy átlátszó műanyag dobozba próbálnánk bezárni a fürdőhabot. A Vizeskocka néven ismert Pekingi Nemzeti Vízi Központ a 2008-as pekingi Olimpia egyik fő helyszíne volt. A játékok megrendezése igazi presztízs kérdés volt Kína számára, hiszen ezzel lehetőséget kaptak az új énjük megmutatására. Eljött az idő, hogy kelet és nyugat összefogjon. A pekingi Olimpia világhírűvé vált stadionja, a Madárfészek több politikai vitát is kiváltott. Daniel Libeskind építész szerint a demokratikus országokból érkezett építészek szerepvállalása Kínában morális kiállás Kína politikája mellett. Jacques Herzog, a tervező építésziroda vezetője a következő mondattal reagált a vádakra: „Jó irányba azonban csak úgy változnak a dolgok, ha teszünk is érte valamit.”

Milyen igaza volt!

A természet által ihletett, kívülről hálószerűen kialakított acélszerkezet valóban egy hatalmas madárfészekre emlékeztet. Az aréna tetején állva beláttam egész Pekinget. Képzeletben újra szárnyaltam, fent a magasban, de ezúttal magam mögött hagytam az óriás szappanbuborékokat, és egy a fészkéből felszálló darumadár hátán repültem a horizonton kirajzolódó, gomba módjára szaporodó csillogó felhőkarcolók felé.

Még mindig Jacques Herzog mondata járt a fejemben, amikor megérkeztem a szinte Manhattenre emlékeztető üzleti negyedbe. Már régen nem Mao Pekingjében jártam. Pekingi utazásom a császárok korában kezdődött, majd a szocialista Kínán át a jövőbe vezetett. Mert ez itt, a holland Rem Koolhaas által tervezett kínai tévé székházzal (CCTV Tower, vagy ahogy a helyiek hívják “alsónadrág”), Kína egyik legmagasabb épületével a CITIC Tower-al, a World Trade Center üveg tornyával, és a szuper luxus modern bevásárlóközpontokkal mind a jövő. Egy jövő, mely sok lehetőséget rejt Kína és az egész világ számára. És hogy mit szólna ehhez Mao? Azt már sosem fogjuk megtudni.

Búcsúznom kellett, így lassan megkerestem a kis piros nosztalgia villamost, mely képzeletben körbevitt a mai Pekingen. “Csing-csin csing-csing” hallatszott, amint lassan bekanyarodtunk a Qianmen Dajie szürke kövezetére. Már nyugovóra tért a Nap a Tiltott Város és a Tian’ anmen tér fölött, amikor a kék, piros és arany színben pompázó jellegzetes kínai fa kapu alatt nők és férfiak jelentek meg magnókkal és hangszórókkal. Leültem a földre, és néztem, amint a disco foxra emlékeztető kínai zenére elkezdenek táncolni, miközben lassan elcsöndesült körülöttünk a nyüzsgő megapolisz. Részben dicső, részben súlyos múlt, fejlődő jelen és egy bíztató jövő. Császárok, Mao Ce-tung és világhatalomra való törekvés. Hogy mit hoz a jövő, azt hamarabb fogjuk látni, mint gondolnánk.

TOP 5 Peking

1. Ha szeretünk nézelődni, és művészien festett, jó minőségű selymet vásárolni, akkor ne hagyjuk ki a Dashilar utcát (Dàshilànr 大栅栏). Peking legősibb bevásárló utcájának története egészen a Yuan-dinasztiáig (1271-1368) nyúlik vissza. A Ming- és a Qing-dinasztiák alatt tovább tökéletesítették, alakították, bővítették a szintén Dashilar névre hallgató hutongban lévő kereskedelmi központot. Mivel többször leégtek a fából épült üzletek, így mindig újraépítették őket. A sok felújításnak és renoválásnak köszönhetően szerintem egy kicsit művinek hatnak az épületek, nehéz átélni a múlt hangulatát. Pekingben nagyon sok szépen helyrehozott műemléket láttam, de néha az volt az érzésem, túlságosan tökéletes lett a restaurálás.

A városban sok helyen árulnak selymet, sokszor meglepően olcsón, de ne higgyünk el mindent. Nem minden selyem, ami annak látszik. Az 1893. óta működő Rui Fu Xiang selyembolt a Dashilar utcában egy megbízható biztos pont, ahol szebbnél szebb selymek közül válogathatunk tradicionális környezetben. A legszívesebben mindent magammal hoztam volna.

Mivel a Dashilar utca nem csak császári üzleti központ volt, hanem a szórakozás fellegvára is, így itt találjuk Kína legelső moziját, a Da Guan Lou mozit. (Metróállomás a Qianmen és a Dashilar utcákhoz: Line 2, Qianmen, “B” és “C” kijárat)

2. Liulichang Xijie (Liúlíchǎng, 琉璃厂) környéke az én személyes kedvencem. Itt jártam először egy igazi pekingi hutongban, aminek a hangulata teljesen magával ragadott. Szerintem kihagyhatatlan egy séta, ha szeretnénk kicsit jobban megismerni a várost. (Metróállomás: Line 2, Hepingmen, “D1” vagy “D2” kijárat)

3. Shopping minded mennyiségben! Ki ne ismerné minden Európában kapható termékben a “Made in China” feliratot? De mi a helyzet, ha mi járunk Kínában? Szinte nincs olyan, amit ne tudnánk megvenni Pekingben. Legyen szó tipikus kínai szuvenírről, selyemről, műszaki cikkről vagy élelmiszerről. Érdemes jobban szétnézni, és nem egyből az első dolgot megvásárolni csak azért, mert azt gondoljuk olcsó. Sokszor nem a beígért minőséget kapjuk, ezért legyünk figyelmesek. Sok európai márkát is megtalálunk Pekingben, de ezekkel nem érdemes foglalkozni, mivel az otthoni ár többszörösébe kerül minden, mire megérkezik Kínába. Míg nekünk a kínai termék az érdekes, nekik az európai. A Wangfujing (Wángfǔjǐng 王府井) az egyik legnagyobb és legforgalmasabb bevásárló utca, ahol kedvünkre nézelődhetünk. Innen nyílik az egyik bejárata a “The Malls at Oriental Plaza” nevű óriás bevásárlóközpontnak, ahova én minden nap betértem hűsölni a kinti párás forróságból, és megittam egy nagy pohár jeges teát az egyik kedvenc árusomnál. (Metróállomás: Line 1, Wangfujing, “A” kijárat)

4. Mindig izgalommal tölt el, ha egy országban, városban járok, ahol már rendeztek Olimpiát. Kína történetében talán még fontosabb, még nagyobb presztízs kérdés volt a játékok megszervezése, hiszen eljött az idő, hogy levetkőzzék a múltat, és újra igazi fényében mutathassák meg kultúrájukat és gazdasági fejletségüket. Egy új, sokkal modernebb, a nyugati világ felé nyitottabb korszak indult el. Az Olimpiai Falu épületei tökéletesen tükrözik a gondolkodásmód megváltozását. Nyugati építészek bevonásával, közös összefogásból olyan épületek születtek, melyek még ma, 2021-ben is előre mutatóak. Érdemes időt szánni az Olimpiai Falura, és sétálni egyet az épületek körül, illetve a belsejükben is. Estére megtelik a környék helyiekkel, akik a különlegesen kivilágított építményekben gyönyörködnek. (Metróállomás az Olimpiai Faluhoz: Line 8 vagy Line 15, Olympic Green Station, “D” kijárat)

5. Ha szeretnénk megismerni Peking másik, új arcát is, akkor érdemes szétnézni a modern üzleti negyedben, ahol világszínvonalú csillogó üveg felhőkarcolók lábánál sétálhatunk. Szinte nincs olyan európai luxus divatmárka, ami ne képviseltetné magát itt, a föld felszíne alá épített vakítóan fehér és steril üzletközpontokban. Érdekesség, hogy hányszorosára nő a termékek ára, mire Európából megérkeznek Kínába. A luxus itt tényleg luxussá válik.

Peking trendi, modern szórakozóhelye a Sanlitun negyed szintén vadonatúj futurisztikus épületekkel várja a kikapcsolódni vágyókat. Az éjszakai sötétségből szinte világosságot varázsolnak a különböző színekben villódzó ledek a felhőkarcolók felületein. Bárok, éttermek, kávézók, és üzletek között, a kiszűrődő hangos zenét motorjukkal túlbőgve, európai luxus sportautók “korzóznak”, hogy a városi elit büszkén pózolhasson. Ez is Peking. (Metróállomás Sanlitun: Line 10, Tuanjiehu, “A” vagy “D” kijárat) (Metróállomás Central Business District: Line 10, Jintaixizhao)

TOP 5 +1 Korinna’s World Tip: A Dangdan Che, vagyis a piros villamos 1924-ben jelent meg először Pekingben, Qianmentől Xizhimenig közlekedett. Ugyan 1966-ban kivonták őket a forgalomból, de a modern technológiáknak köszönhetően ketten visszatértek a Qianmen utcára mint nosztalgia villamosok. Mindössze pár yuanba kerül a jegy, én nagyon élveztem a pár perces utazást a régi járművön. (Metróállomás: Line 2, Qianmen, “B” vagy “C” kijárat)