A panda, aki nyugat felé tekint – Peking I. rész, vallások, hiedelmek, szokások

Egy apró fekete fehér alak üldögélt magányosan az ágyon a hotelszobában. Az égig érő üvegépület sokadik emeletéről nem a legszebb kilátás nyílt a városra. A máshol tömött és zsúfolt metropolisz itt szinte üresnek, kihaltnak hatott. A sűrű szmog egybefüggő nagy szürkeséggé változtatta a légkört, de ezt, és a csontig hatoló január végi hideget már megszokták az itt élők. Bent a szobában álmosítóan kellemes meleg volt, a forró leves vacsora után, a kínai tévé esti adása mellől álmodozva nézelődött kifelé az alak. Pontosan nyugat felé tekintett, hiszen tudta, hamarosan útra kel egy új világ, az új otthona felé.

Pár nappal később és 10000 kilométerrel távolabb, izgatottan léptem be este a lakásba a munka után. A fa konyhaasztal közepén pontosan úgy ült ott háttal nekem a kis gömbölyű fekete fehér foltos alak, mint a fotón, amit kaptam tőle pár héttel azelőtt. Megfordítva és a kezembe véve hatalmas meglepetés ért, hiszen nem volt egyedül. Panda Mama és az ő bocsa bambuszággal a kezükben egészen Pekingből, a Mennyei Béke templomából utaztak hozzám, Németországba.

Annak a bizonyos elegáns hotelnek a sokadik emeletén lévő szobájából nem csak ők nézelődtek vágyakozva nyugat irányába, hanem férjem is, aki az 1 hónapos szolgálati útja után a pandákkal együtt végre hazatért.

Egy váratlan utazás

Még egy év sem telt el a pandák megérkezése óta, amikor egy augusztusi napon egy repülőn ültem Peking, vagy ahogyan a világban ismert, Beijing felé. Érdekes módon sosem vonzott előtte Ázsia, valahogy nem gondoltam rá, hogy Kínát mindenképpen szeretném látni az életemben. A lehetőség, hogy férjemet ezúttal elkísérjem, hirtelen jött, szinte csak egy hetünk maradt mindent elintézni a közel három hetes úthoz. Annyira kevés volt az idő, és annyira sok a tennivaló, hogy tőlem szokatlan módon, már nem tudtam előre felkészülni a város látnivalóiból és a kultúrából. Férjem próbált ráhangolni az ottani “életre”, de be kell valljam, nem gondoltam semmire, hiszen addig még sosem találkoztam az európaitól ennyire különböző kultúrával. Tudatlan boldogságom egészen a landolásig tartott, majd kiszálltam Peking repterén, ahol pár másodperccel később kultúrsokkot kaptam, és szó szerint levegő után kapkodtam. Forróság és 90 százalék fölötti páratartalom már reggel hétkor, vastag, szinte tapintható szürkeség fullasztóan nehéz szmoggal, és A SZAG. Az a bizonyos szag… A szag, ami mindig mindenhol belengte a várost. Nem szeretném hosszan ragozni, de az első pár napban azt hittem, nem fogom kibírni a három hetet levegő nélkül.

Miután már nem maradt több mosdó a reptéren, ahova ne mentem volna be, és rohantam volna ki egyből rémülten a bent látottak alapján, úgy döntöttünk, némi cukorra van szükségünk, így gyorsan felhörpintettünk egy kínai betűkkel ellátott dobozos Coca Colat a szintén kínaiul kiírt McDonald’s-ban. Mire végre kikeveredtünk az épületből, és fáradtan vonszoltuk magunkat egy “taxisofőr” (Ebben a mai napig nem vagyok biztos, hogy tényleg az volt e.) után, a páratartalom még feljebb, a nagy szürkeség pedig még lejjebb kúszott, mondhatni teljes súlyával ránk telepedett. Olyan mennyiségű csapadék zúdult a nyakunkba, hogy az eső egy egybefüggő vasfüggönnyé változott, talán csak 1 méternyire lehetett látni, és pillanatok alatt a féllábszárig érő vízben álltunk. Mint utóbb kiderült, a mi gépünk volt az utolsó, ami landolhatott Peking repterén a vihar miatt. Miközben több órára leállították a légi közlekedést, mi már a végeláthatatlan dugóban araszoltunk a hotelünk felé, ahol végre bedőlhettünk az ágyunkba.

A hang, ami hív

Peking, lakosságát tekintve körülbelül kétszer nagyobb, mint Magyarország, és ezzel a népességgel még nem is Kína legnagyobb városa a valamikori császári székhely. Európaiként egyszerűen felfoghatatlan az embertömeg az utcákon. Legyen nappal, vagy éjjel, folyamatos a nyüzsgés. Egy idő után nem marad más, mint megszokni a helyzetet, mindig és mindenhol valaki hozzánk fog érni, nyomódni az embertengerben. Már csak azért is, mert általánosan bevett szokás mobiltelefonnal a kézben közlekedni, aminek a képernyőjéről nem szívesen emelik fel a tekintetüket a helyiek, így nem is nagyon nézik, ha valaki mellettük van, vagy éppen szembe jön. A lényeg, “megszoksz vagy megszöksz”, jobb felvenni a ritmust és az árral együtt úszni.

Még ebben a hangos, zajokkal teli zsibongásban is jól hallottam egy hívó hangot, ami olyan ismerősen csengett, mégsem tudtam mi az. Követve a császárok által kijelölt, szabályosan megszerkesztett észak-déli utat, mely Beijing lüktető szívétől, a Tiltott Várostól vezet lefelé, egy csodálatos parkhoz értünk. Érkezésünk óta minden új és szokatlan volt, izgalommal töltött el az ismeretlen felfedezése. Tudtam, a fák mögött ott rejtőzik egy épület, amit a könyvekből már jól ismertem, ami egy kínai képeslapról sem hiányozhat, és ahol a férjem elmesélése alapján Panda Mama és bocsa laktak, mígnem hozzám kerültek. Ugyan nem lettünk kevesebben, a keleti kapun belépve mégis béke és nyugalom járta át a lelkem. Zöldellő fasoron át, virágzó kertek között, csöndben meditáló és tai chi-t gyakorló idősek csoportja mellett vezetett az út, majd egy színesen festett, fából faragott keskeny oszlopcsarnokon át elértük a sárkányokkal díszített kőfalat.

Végre megpillantottam a reggeli fényben fürdőző kék tetőcserepes, kerek ikonikus épületet, ami Peking egyik legismertebb látványossága. Csodálattal teli szívvel álltam az Ég oltára (Ég temploma) nevű taoista épületegyüttes talán legjelentősebb építménye, a Jó termésért szóló imák csarnoka előtt, miközben körülöttem a tér lassan megtelt színes esernyős kínai turistákkal. Komótosan körbejártam az összes márványból készült szintet, majd leültem a többiek mellé a földre, a fából, szögek nélkül készült szent hely által nyújtotta árnyékba. Csak ültem, és figyeltem a selfie botokkal felszerelt tömeget.

A hatalmas park, és a benne lévő templomkomplexum mindössze 1913. óta látogatható, addig csak a szertartások résztvevői mehettek be, míg a hétköznapi ember, a köznép nem láthatta ezt a szépséget. A taoista hitnek szentelt helyet Yongle császár idején, 1406. és 1420. között építették, majd Jiajing császár uralkodása alatt, a XVI. században kibővítették, és elnevezték a Mennyei Béke templomának (Tiāntán). Szintén az ő nevéhez és korszakához fűződik Peking keleti részén a Nap templom, északon a Föld templom és nyugaton a Hold templom. A taoizmus legfontosabb tanítása a természet erőivel harmóniában együttműködő emberi lét szükségessége. Kína császára, akit a Menny Fiának tekintettek, az ember és a világegyetem állandó összhangjának fenntartása érdekében évente kétszer áldozatot mutatott be a Mennynek. Ilyenkor ő, és kísérete a Tiltott Városból végigvonultak a Mennyei Béke templomáig. Összesen három fő épületcsoportot találunk, ahol megfigyelhetjük az Ég és a Föld, a császár, és az idő körforgásának a jelképeit. A Jó termésért szóló imák csarnoka és a Kerek oltárhalom négyzetes alapra épült kör alakú építmények, melyek a Föld és a Menny szimbólumai. De megjelenik a négy évszak, tizenkét hónap és tizenkét kínai óra jelképe is oszlopok formájában, míg a 9-es szám a császár száma, de a tetőcserép sötétkék színe sem véletlen, a Mennyre, az Égre utal. Amikor a “legnagyobb yang”, a Nap a leggyengébb, vagyis a téli napfordulókor állatáldozatot mutatott be a Menny Fia az Égnek a Kerek oltárhalmon, míg a tavasz és a nyár kezdetén a jó termésért, esőért imádkozott.

Magasan járt már a Nap, egyre több nylon zoknis papucsban tipegő, színes mintás ruhakölteményeket viselő, selfie botokkal, telefonokkal és esernyőkkel hadonászó helyi lepte el az Ég oltárát, így elindultunk a déli kapu felé. De ekkor újra felcsendült az a bizonyos, ismerősen csengő hívó hang. A nagy, vörösre festett fa kapu aljában fejemet oldalra fordítva megláttam őt. Rémülten, egészen apróra összegömbölyödve, egy bambusz ágat szorongatva figyelt engem a tömegben. Végre felismertem a hangot. Ott, ahol hónapokkal korábban a januári mínuszokban Panda Mama és bocsa várakoztak, most a Pekingben felejtett nagyobbik fia kiáltott utánam.

Emberség, becsületesség, illendőség, bölcsesség, lojalitás

Férjemnek az érkezésünk utáni első pár nap elteltével munkába kellett állnia, így egyedül indultam el, hogy jobban elmerülhessek a vallások világában. Kínában három hagyományos filozófiai iskola létezik. Mivel a taoizmussal már megismerkedtem a Mennyei Béke templomában, szerettem volna a konfucianizmusnak is utána járni. Erre a legtökéletesebb példa Kína második legnagyobb konfucianista temploma, az 1302-ben épült, Pekingben található Konfuciusz templom. Egy kék és arany színben pompázó faragott fa kapu alatt sétáltam át a kis utcába, amit minden irányból behajló zöldellő fák védtek a forró Nap sugaraitól. A templomegyüttes kertjébe belépve több száz éves cédrusfák, és maga a mester, Konfuciusz fogadott. Az egyik Ming korszak beli népi legenda szerint, a Chujianbai (Talán “ördög érintése cédrus” fordítható.) névre keresztelt ősi cédrus egyszer leverte az éppen mellette elhaladó közismerten korrupt köztisztviselő kalapját. Az emberek innentől kezdve azt gondolták, a fa meg tudja különböztetni a jót és a rosszat. Ezzel a mesével máris közelebb kerültem a konfuciuszi tanok megértéséhez.

Az árnyas kertekben sétálva, a dél-északi tengely mentén felépített vörös csarnokokban gyönyörködve, Konfuciusz tanain, és a mai kor emberein elmélkedtem. A valamikori tanító mindig a nemes emberrel állította szembe a kicsinyes embert, a tökéletes, lelkiekben nemes ember ideálját helyezte előtérbe. Szerinte, neveléssel mindenki számára elérhető ez a tökéletes állapot, hiszen születésünkkor mindannyian az erény alapjaival jövünk a világra. Milyen szép és időtlen gondolatok. Még egy olyan zsúfolt, nyüzsgő és hangos óriás metropolisz, mint Peking, közepén is békére és szépségre lehet találni ezeken a mindenki számára nyitott, mégis zárt helyeken. Elnézve a kertek és az épületek tökéletes összhangját, a kőbe vésett kínai jeleket, a színes csillogó kerámia cserepeket, és a tavakban vígan ficánkoló narancs színű halacskákat, még egy nyugati katolikust is megérintenek ezek a keleti eszmék. Láttam magam előtt, amint a császár és hivatalnokai a pekingi méltóságok körében, fáklyák fényénél mutatják be áldozataikat, miközben ősi szertartási dallamok csengnek fel. Mintha most is hallanám ezt a misztikus zenét a fák lombjai között. A hang irányába fordulva, piros és kék kosztümökbe öltözött fiatal táncosok elevenítették meg éppen a múltat.

Ahol a vallás élővé válik

A metróból kilépve, már a többsávos autóút szélén húzódó vörösre festett magas kőfal fölött lehetett látni, amint szürkés fehér füst tölti meg az eget. Minél közelebb értem a bejárathoz, annál sűrűbb lett. Nem voltam egyedül, buddhista hívők sokasága tartott velem, hogy kívánságaik, imáik eljussanak aznap is az égiekhez Kína legnagyobb tibeti buddhista szentélyében, a Láma templomban (Yonghegong, vagy Yonghe templom). Belépve mindannyian füstölőket kaptunk a kezünkbe, hogy már az első udvarban, a két bronz oroszlán által őrzött épület előtt meggyújtsuk őket, és a füsttel együtt az égbe szálljanak vágyaink. A már megszokott dél-északi tengely mentén húzódó hat épület által alkotott monostor egy igazi művészeti gyöngyszem, ahol a császári építészet találkozik mandzsúriai, tibeti és mongol stílussal. Szemnek és léleknek egyaránt felemelő hely, melynek különleges hangulatát tovább fokozza az élő vallás jelenléte. Mai napig körülbelül 100 Tibetből és Mongóliából érkezett szerzetes lakik a templom csodálatos falai között.

Az 1694-ben megkezdett épületkomplexum első lakói a Csing dinasztia eunuchjai voltak, majd Kang-hszi császár fia számára, Jung-csengnek lett átépítve, aki császárrá koronázásáig, 1722-ig élt itt. Ekkor alakították át az épület egyik felét lámakolostorrá a tibeti buddhista szerzetesek számára, másik fele császári palota maradt. A ma látható okker sárga csempék Jung-cseng utódjának, Csien-lungnak köszönhetőek, aki császári státuszt adott a templomnak, így a valamikori türkizt a császár színére cserélték.

Udvarról udvarra, épületről épületre haladtam, a terek egyre kisebbek és tömöttebbek lettek. A hívők sorra gyújtották füstölőiket, bódító illat és füst lengte be a környéket. Néha feltűnt egy-egy narancs ruhába öltözött szerzetes a gránátalmafák árnyékában. Mintha megszűnt volna a valóság, és valahol a Föld és a Menny között lebegtem volna. A Tízezer Öröm pavilonjába belépve végleg elhagytam az evilágot. Buddha, egy darab fehér szantálfából kifaragott 18 méter magas aranyozott képmása tekintett le rám. Aprónak és jelentéktelennek éreztem magam a hatalmas szobor lábánál.

Vissza a valóságba, avagy a panda újra hív

Habár nehezemre esett, de itt volt az ideje, hogy magam mögött hagyjam a templomok, vallási és filozófiai tanok világát, és újra kövessem a panda hangját vissza a valóságba. Gyermeki izgalommal keltem útra férjemmel, és még több millió kínaival együtt egy szombati napon, hogy láthassam Kína és Peking egyik fő attrakcióját, ami mint kiderült, egy igen kényelmes, lusta szőrős jószág, akit nem nagyon izgat, hogy a fél ország arra vár, hogy akárcsak a fejét felemelje édes álmából. Visítás, kiabálás, integetés, lökdösődés, tömeg… Az 1906-ban épült pekingi állatkert sztár lakóit, az óriás pandákat mindez nem nagyon zavarja. Lábaikat szétdobva, fejüket a fáról lelógatva békésen aludtak mind. Néha az egyik kinyitotta a szemét, alig észrevehetően felemelte a fejét, mire a tömeg rock koncerten hallható sikításba kezdett. Abban a pillanatban panda barátunk kényelmesen vissza is helyezte busa fejét a mancsaira. Micsoda öröm volt, amikor több órányi várakozás után valamelyik bambusz ágért nyúlt, hogy elrágcsálja, vagy amikor az egyik álmából felébredve addig vakarta a hasát, míg lomhán lecsúszott a kőről, amin feküdt. Kicsit még öntudatlan állapotban felállt, és a látogatók legnagyobb örömére, csámpás hátsó lábaival visszamászott a helyére, majd újra belépett a pandák álomvilágába.

Egy kicsit mintha én is álomvilágba kerültem volna minden jóval és rosszal együtt, amikor Pekingbe megérkeztem. Egy új világ tele ismeretlennel, amiben egy panda fogta a kezemet és vezetett.

Kíváncsi vagy a folytatásra? Kattints ide!

TOP 10 Peking I. rész

1. Azt mondják, nem mindegy hol foglal szállást az ember Pekingben, hiszen egy 20 milliós városról beszélünk. A turisták többsége inkább a külső körgyűrűk környékét szokta választani, ahol “jobb” hotelek, és több étterem található. Mi ettől sokkal központibb helyen laktunk, közvetlenül a pekingi főpályaudvar (北京火车站 Beijingzhan Jie) közelében, a Paragon Hotelben. Városnézésre tökéletes helyen van, metrómegálló, ahonnan a főbb látnivalók mind nagyon egyszerűen megközelíthetőek, illetve akár el is sétálhatunk a Wangfujing bevásárló utcáig, vagy egészen a Tiltott városig és a Tian’anmen térig. A metróhálózat nagyon egyszerű, könnyen átlátható és olcsó. Egyedül a kínai feliratok okoznak egy kis nehézséget, de azt is meg lehet szokni gyorsan. Erről egy későbbi fejezetben írok majd bővebben. (Howard Johnson Paragon Hotel Beijing)

2. A Mennyei Béke temploma (天坛 Tiāntán) a Tiltott Város mellett az egyik “kötelező” látnivaló, ha csak néhány napunk van Pekingben. Az egymásba nyíló tereket és udvarokat járva, látva a tai chi-t gyakorló idős embereket a fák árnyékában, megcsodálva a misztikus épületek szépségét, biztosan kapunk egy összképet a császári templomi és vallási kultúráról. Fél napot, de ha megtehetjük, akár egy egész napot is szánjunk a látogatásra. A legközelebbi metrómegálló a keleti kapunál található, onnan haladjunk dél felé a valamikori főbejárathoz. Érdemes a déli kapun kilépve a környék utcáit is felfedezni egy kicsit. (Metróállomás a keleti kapuhoz: Line 5, Tiantan Dongmen, “A” kijárat)

3. A Láma templom (雍和宫 Yonghegong, Yonghe Temple) Peking azon kevés buddhista templomai közé tartozik, ahol még ma is élnek szerzetesek, így az élő vallás szemtanúi lehetünk. Januárban, a kínai újév napján hívők ezrei gyűlnek össze itt, hogy együtt imádkozzanak, miközben sűrű füst száll fel a kezükben meggyújtott füstölőkből. (Metróállomás a Láma templomhoz: Line 2 vagy Line 5, Yonghegong, “F” kijárat)

4. A Láma templom közvetlen szomszédságában, egy fákkal övezett utcában találjuk a Konfuciusz templomot (北京孔庙 Běijīng Kǒngmiào). Nagyon könnyű megtalálni, egy díszesen faragott, színesre festett tipikus kínai kapu jelzi hol kell jobbra fordulnunk a főútról. Innen már csak kövessük az embereket egészen a bejáratig. Nagyon nagy terület, ahol mindig találni valami érdekeset, ezért nem ajánlom a Konfuciusz templom és a Láma templom megnézését ugyanazon az egy napon, csak ha nagyon kevés időnk van a városban. (Metróállomás a Konfuciusz templomhoz: Line 2 vagy Line 5, Yonghegong, “G” kijárat)

5. Ha marad még időnk a Konfuciusz templom után, és nem vagyunk túl fáradtak, akkor a gyalogosan szintén közelben lévő Föld templomot (地坛 Dìtán) ajánlom. A szögletes építmény érdekes kontrasztja a kerek Mennyei Béke templomának. Kínai mértékkel nézve nem túl nagy területen fekszik, így jó levezetése a napnak. A körülötte lévő parkban, árnyat nyújtó fák alatt pihenhetünk egy kicsit, mielőtt visszametróznánk a szállásunkra. (Metróállomás a Föld templomhoz: Line 2 vagy Line 5, Yonghegong, “F” kijárat)

6. Nem éppen a legfelkapottabb turista látványosság, de számomra látványban a legszebb buddhista templom Pekingben a Fehér Dagoba temploma (妙应寺 Miàoyìng Sì), így ha valami különlegesre vágyunk, akkor érdemes rászánni pár órát az épületre, és a környező utcákra is, ahol a modern üvegépítészet keveredik a régi klasszikus kínai lakónegyedekkel, a hutongokkal. (A környékről bővebben egy későbbi részben olvashattok majd.) (Metróállomás a Fehér Dagoba templomához: Line 2, Fuchengmen, “B” kijárat, vagy Line 4, Xisi, “A” kijárat)

7. Ha már a Fehér Dagoba temploma környékén járunk, akkor érdemes megnézni egy elfelejtett emléket, az Ókori uralkodók templomát (Lidai Diwang Miao, Temple of Ancient Monarch). Annyira ismeretlen még a helyiek számára is, hogy ott jártamkor szinte teljesen egyedül voltam, ami Pekingben igen furcsa érzés. Gyönyörűen restaurálták az épületeket, egy igazi császárkori gyöngyszem. (Metróállomás az Ókori uralkodók templomához: Line 4, Xisi, “A” kijárat)

8. A valamikor császári park, a Beihai park (北海公园) az egyik kedvenc helyem, ahova szinte minden délután, kora este visszatértem pihenni, és nézni táncoló párokat. A park egyik legszebb pontján, a vízililiomokkal teli tó közepén úszó Jáde virágszigeten magasodik az 5. Dalai Láma tiszteletére1651-ben épült Fehér Dagoba (白塔 Bai Ta, “Fehér torony”). Nem tudom ti hogy vagytok vele, engem elvarázsoltak ezek a sztúpák. (A Beihai park szépségeiről hamarosan olvashattok a következő részben.) (Metróállomás a Beihai parkhoz: Line 6, Beihai Bei, “B” kijárat)

9. A pekingi állatkertet (Beijing Zoo) csak erős idegzetűeknek ajánlom, és nekik is inkább hétköznap. Az embertömeg fogalma egy új szintre lép, főleg hétvégén. Mintha mind a 20 millió pekingi lakos egyszerre szeretné látni az óriás pandákat. (Metróállomás az állatkerthez: Line 4, Dongwuyuan (Beijing Zoo), “B” kijárat)

10. Ha van szerencsénk a szokásostól több időt eltölteni Pekingben, és nem sietünk sehova, akkor érdemes nyitott szemmel járni. Én mindenhova metróval, illetve gyalogosan közlekedtem, sokszor a véletlennek köszönhetően fedeztem fel helyeket két turistáknak ajánlott “híres” épület vagy utca között. Mivel a férjem dolgozott, így többségében egyedül jártam a várost. A rendszer általi megfigyelés pozitívuma, hogy a kameráknak és a folyamatosan járőröző katonáknak köszönhetően nagyon jó a közbiztonság, sehol sem kellett félnem, vagy aggódnom. Igen, magas szőke európaiként mindenhol megnéztek, és igen, néha órák teltek el, mire mindenki készített velem egy közös fotót. De erről egy későbbi részben.