Csak egy apró hírdetés a laptopon… Nagy vietnámi körút I. rész, Észak-Vietnám

Azt hiszem még soha életemben nem voltam olyan ideges, mint 3 nappal az utazás előtt. Nem izgultam, hanem kifejezetten ideges voltam. Magam se tudom miért…

Közel 2 évig tartott mire megtaláltuk a számunkra tökéletes nászutat. Vágytunk valamire, ami nem megszokott, távoli és olyan különleges hogy soha nem fogjuk elfelejteni. Több tucatnyi katalógus és internet oldal átböngészése után se találtuk az igazit. Aztán egy februári szürke vasárnap délután felvillant egy hírdetés a laptopom monitorán. A képen egy fehér homokos tengerpart volt pálmafákkal, kék éggel és egy paradicsomi resorttal, medencével a kertjében. Pont mint azokon a fotókon amik Mauritiuson vagy a Seychelles szigeteken készülnek. De ez a mesebeli tengerpart egy másik országhoz tartozott. Egy országhoz, ami ugyan több mint 10000 km-re van tőlünk, de mindenki hallott már róla a szomorú történelme miatt. Vietnámra sose gondoltam turisztikai célpontként. Valahogy kívül esett a látókörömön. Ettől a pillanattól kezdve viszont soha többé nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra hogy hogyan jussunk el ebbe a délkelet-ázsiai országba. Az első gondolattól majdnem egy év telt el az utazásig, amikor is Mikulás napján magunk mögött hagytuk a téli Németországot.

Sötét és esős péntek reggelre ébredtünk. A télhez képest enyhe idő volt, mégis nagy téli kabátban, vastag sállal körbebugyolálva érkeztünk meg a frankfurti reptérre. Gyorsan betuszkoltuk a téli ruháinkat a bőröndökbe, majd egy gyors check-in és vízum ellenőrzés után már bent is voltunk a beszálló kapuknál. Nem tudtam elképzelni milyen lesz a meleg Vietnámba megérkezni, mivel most először utaztam karácsony előtt pár héttel egy olyan országba ahol a tél nyárias. Fura, de nagyon jó érzés volt.

Vietnám egy keskeny, de hosszú ország. Olyan, mint a helyi gyümölcshordó asszonyok által cipelt vékony bambuszrúd egy-egy fonott kosárral a végén. Mivel mi egy északról délre tartó nagy körútra indultunk, így szinte minden évszakra fel kellett készülnünk. Északon szubtrópusi, délen trópusi éghajlat, míg Közép-Vietnámban a kettő keveréke fogadott minket. És akkor még nem is említettem az északon lévő hegyeket, meg a csapadékos időszak területek közti különbségét. Szóval, ha nem csak egy régió meglátogatását tervezzük, hanem az ország egy nagyobb részét szeretnénk felfedezni, akkor a legjobb, ha minden típusú ruhából bepakolunk egyet az uti csomagunkba.

Közel 12 óra repülés után kora reggel landoltunk Ho Chi Minh város (Saigon) repterén. Ez még nem a végállomás volt, a vietnámi túránk északon a fővárosban, Hanoiban indult. A reptér épületébe beérve egyből a mellkasunkra ragasztottak egy nagy zöld “Transfer” matricát, majd tovább küldtek a vízum vizsgálatra. Hosszú sorban, egymás mellett szigorú arccal ültek a katonai egyenruhába öltözött határőrök. Már itt érezhető volt, hogy egy másik világba csöppentünk. Valószínűleg a még ma is igen erősen érezhető szocializmusnak köszönhetően, igazi büszkeséggel tölti el őket ha olyan munkakörben dolgozhatnak ahol kötelező az egyenruha. Az én határőröm is nagyon komolyan vette a munkáját. Kicsit zord tekintettel végig mért, majd beütötte a belépési pecsétet a vízumom mellé. Mi viszonylag gyorsan átjutottunk az ellenőrzésen, míg a vízummentes országokból érkező turistáknak hosszú perceken keresztül kellet különböző dokumentumokkal bizonygatniuk, hogy nem akarnak ott letelepedni.

Ezután egy kicsit furán, de sikerült az átszállásunk is. Szokatlan módon megkaptuk a bőröndjeinket, amivel elhagytuk a reptér épületét. Kilépve szikrázó napsütés és 30 fok fogadott minket, pedig még csak reggel 7 óra volt. Nehezen vettük a levegőt a magas páratartalom miatt. Némi kutakodás után megtaláltuk azt a csinos, türkíz kék vietnámi ruhába öltözött hölgyet, akinél ott kellett hagynunk a csomagjainkat. Nem voltunk túl nagy bizalommal, mivel a kezében mindössze egy kézzel írott listát tartott a Transfer járatokról, ráadásul mindez az igen zsúfolt érkezési csarnok közepén történt. Innen még kb. 10 percet sétáltunk a másik terminálig, miközben élveztük a meleget és a napsütést.

Sajnos újra sorba kellett állnunk az átvizsgáláshoz, hogy bemehessünk a Hanoiba induló repülőhöz. Már Kínában találkoztunk a problémával hogy a helyiek nem szeretnek sorba állni. Itt talán kicsit finomabban, de megismétlődött az eset. Nagyon résen kell lenni, mert hiába vagyunk mi a soron következők, hiába van már fent a szalagon a kézitáskánk és a cipőnk, ők beugranak, akár a csomagunkat is visszahúzzák és berakják elé a sajátjukat. Egyik ilyen esetben értetlenül álltunk mezítláb az átvilágító kapu túloldalán és nem értettük hova lettek a cipőink.

A frankfurti felszállástól számítva 17 óra múltán landoltunk Hanoiban, ahol egy alacsony, mosolygós, idősebb úr már várt ránk a reptéren. Boldogan lengetett egy apró magyar zászlót, mivel mi voltunk az első magyar pár akivel találkozott az életében. Ő volt Bao, akivel Észak-Vietnámban az időnk nagy részét töltöttük.

Ázsia Berlinje, Hanoi

Végre megelevenedett minden, amit az elmúlt hónapokban csak képeken és videókon láttam. Mintha már jártam volna ott, megismertem a hidakat, az épületeket a városba bevezető út mentén. Már egyáltalán nem voltam fáradt a hosszú repülés és a 6 órányi időeltolódás miatt. Sodródtunk az árral egyre beljebb és beljebb a város központjába. Lassan rajzolódott ki az a bizonyos jól ismert nyüzsgő ázsiai világ. A kis buszunkkal szinte egyedül voltunk a milliónyi mopedes között. Mopedek az úton, de még a járdán is. Láttunk munkába tartó kosztümös nőt tűsarkú cipőben, fiatal férfit papucsban, aki annyi csomagot szállított egyedül a robogóján ami tíz embernek is sok lett volna, de négy fős családot anyát, apát, kisgyereket, csecsemőt is egy járművön… Ők mind mopeden tartottak valahova ebben az európai szemnek felfoghatatlan forgalomban és káoszban. Sávok, kereszteződések, útjelző lámpák valahogy senkit sem érdekelnek. Mindenki csak megy és mégis működik az egész.

A Larosa hotel központi helyen, közvetlenül a főpályaudvar szomszédságában áll. Legfelső emeleti szobánk erkélyéről ráláttunk a vonatokra és a mindig nyüzsgő, lüktető városra. Innen indultunk el, hogy Baoval együtt fedezhessük fel Hanoi belvárosát. Rövid időt töltöttünk a fővárosban, de annál intezívebb volt az első benyomás Vietnámról.

Akárcsak Pekingben Maonak, Ho Chi Minhnek is monumentális hatású mauzóleumot építettek a Ba Dinh téren, ami egy hosszan elnyúló, hatalmat reprezentáló igazi felvonulási tér. Az egyik oldalon nyugszik “Ho apó” bebalzsamozott teste egy üveg koporsóban, a másik oldalon pedig a nemzeti gyűlés székháza áll. Mivel én már egy másik korba születtem, valahogy mindig különös érzés fog el amikor a XXI. században találkozom a szocializmus ilyen erős jelenlétével. Amilyen nagy személyi kultusza van Maonak Kínában, olyan a közszeretete Ho Chi Minhnak Vietnámban. Bármerre is járjon az ember, ott lobog a piros alapon sárga csillagos vietnámi zászló és ott lóg egy kép a valamikori vezérről. De miért neveztem Hanoit “Ázsia Berlinjének” ha ennyire visszerepít minket a város az időben? Hol van a modernség, hol van a “coolság”? Mert hát Berlin egy igazi “cool” hely.

A hosszú francia megszállásnak köszönhetően nem csak Hanoinak, hanem több vietnámi városnak is európai, pontosabban igazi francia hangulata van. Ez megtalálható az étkezésben, érződik az épületeken és talán az emberek mentalitásán is. Sokkal nyitottabbak a külföldiek irányába. Sétáljunk végig a francia negyeden, csodáljuk meg az Opera épületét és együnk meg egy vietnámi szendvicset (Bánh Mí) út közben, ami igazi francia bagettből készül. Nem csak hogy hasonló, tényleg olyan! Egy csöpp Párizs a világ másik felén…

Európai, francia, ázsiai… De miért Berlin?

Berlin, mert pont olyan sokszínű, nyüzsgő, fiatalos és dinamikus. Helyenként romos és szegény, máshol csupa üveg és modern. Egyszerűen cool. Lehet hogy furcsán hangzik, de pontosan olyan életérzés és öröm járt át, mint a német fővárosban. Pont azt a kettősséget láttam és szívhattam magamba, amiért sok-sok évvel ezelőtt rabul ejtette a szívemet Berlin.

Csupa kíváncsisággal vetettük bele magunkat az óvárosi forgatagba.

Azt hiszem nincs olyan termék amit ne lehetne kapni a Dong Xuan vásárcsarnokban és a környező kisutcákban. A fedett piacra belépve, szinte csak oldalazva tudtunk közlekedni az árusok közti szűk járatokon, illetve a tömegben. Hanoi legnagyobb piacán a helyiek pontosan tudják mit hol találnak, így érthető módon kicsit türelmetlenek amikor az ámuló turista megáll és nem tudnak tőle tovább haladni. Legjobb módszer felvenni a piac tempóját és csak sodródni egyik árustól a másikig, a fűszerektől a virágokig, a gyümölcsöktől az evőpálcikákig, a kifőzdéktől a halasig. Na de itt álljunk meg egy pillanatra! Halak minden mennyiségben és formában. A tenger ezernyi kincse. És akkor ott földbe gyökerezett a lábam. Egy ketrecből zöld teknősök nyújtogatták kifele a hosszú nyakukat. Sok mindent láttam már a világban, tisztában vagyok azzal is, hogy az ember mindenevő és különbségek vannak a kultúrák között. De akkor ott nagyon elszomorodtam a látványtól, összeszorult a szívem.

A vásárcsarnokot elhagyva milliónyi zsúfolt utca nyílik egymásból. Egy végeláthatatlan hatalmas piac. Minden utcában csak egy adott terméket árulnak, amire az utca neve is utal. A turisták talán az egyetlenek akik gyalog közlekednek, még itt is mopedesekkel van tele. Szerettem a látványt ahogy jobbra és balra is színes, helyenként ismeretlen egzotikus gyümölcsök voltak kipakolva a földre és az egész kupac közepén ott ültek az apró termetű mosolygós árusok. Mások a vállukon, bambuszrúdon lógó kosarakból árulták a zöldséget, de volt olyan is aki a robogója csomagtartójáról kínálta az ételt. Közben elértük a kifőzdék utcáját, ahol forró olajban sült a csirke, miközben az utcára kipakolt apró műanyag gyerekszékeken vidáman beszélgető családok, baráti társaságok szürcsölték a Pho levest (vietnámi tésztaleves). Hirtelen az az érzésünk támadt, itt mindenki folyamatosan, a nap 24 órájában eszik. Bao szerint egy jó forró leves, a nap minden szakaszában jöhet.

Közben egy igen kicsi autó hajtott be az utcába, aki fennakadt az édességárusok boltjai és a mopedesek között. Perceken keresztül senki se előre, se hátra. Még mi se gyalogosan. A boltosok nagy nyugalommal konstatálták a helyzetet, de nem zavartatták magukat. Akkor ott a szűk utca közepén, abban a helyzetben hatalmasnak tűnt a jármű.

Hanoi pulzáló szíve – Ahol a partyhangulat és a tai chi megfér egymás mellett

Lassan elértük a város szívét, ami a helyiek kedvence. Jól passzol a szív kifejezés a Hoan Kiem tóra és környékére, mivel egy dinamikusan pulzáló helyről van szó az óváros közepén. Mintha mindenki nyaralna. Gyerekek versenyeztek elektromos játékautóban ülve a tó partján, miközben szüleik fagyit nyaltak. Vidám fiataloktól voltak hangosak a környező éttermek és kávézók, milliónyi illat szállt a levegőben a kifőzdékből. Az este közeledtével fényárban úsztak a bárok, ahonnan karaoke hangja szólt. Mindenki sétált, ücsörgött, vagy csodálta az utcazenészeket. Idősek gyűltek össze hogy együtt zárják a napot egy közös tai chi-val.

A nagy party közepén egy piros hídon (The Huc híd) keresztül jutottunk el a tavon lebegő nyugalom szigetére a Jáde Hegy templomhoz. Sétáljunk körbe az aprócska szigeten és csodáljuk meg a XIV. századból származó ősi fák alatt megbúvó templomot. Élvezzük a csöndet a nagyváros közepén és gyönyörködjünk a túlparton álló Teknőstoronyban, vagy a szórakozóhelyek fényében. Talán nekünk is felbukkan a tó vizéből a legendabeli teknős.

Le Loi halászás közben fogta ki azt a fényesen csillogó kardot, amivel legyőzte 10 évnyi háború után Vietnám ellenségeit. Szerette volna megköszönni a győzelmet a tó szellemének, de ekkor hatalmas mennydörgések közepette kirepült a kezéből a kard egy a habokból felbukkanó arany teknős szájába, aki visszavitte azt az isteneknek. A Vietnámban egyedülálló vízi bábszínházak még ma is előszeretettel játszák ezt a történetet. De erről később, a dél-vietnámi bejegyzésben olvashattok…

A partra visszatérve már teljesen sötét volt. Gyönyörűen tükröződött a piros híd a nyugodt tó vizében. Elbúcsúztunk Baotól és lassan elindultunk vissza a hotel felé, mivel még egy álmomat teljesíteni akartuk mielőtt beesünk az ágyunkba a hosszú repülés és az első izgalmak után.

Utunk egy feltűnő katedrális mellett vezetett el. A francia stílusú katolikus Szent József templom teljes karácsonyi fényben és díszben pompázott. Világító csillagfüzérek, égigérő karácsonyfa és életem legnagyobb és legszínesebb betleheme. Ámulva álltunk előtte, azt se tudtuk hova kapjuk a fejünket a sok villodzó lámpa és girland között. Itt találkoztunk először a vietnámi katolikus vallással, ami aztán végig követte a teljes utunkat. Láttunk színesebbnél színesebb templomokat és rikítóbbnál rikítóbb betlehemeket. Más, kicsit giccsesebb mint Európában, de ott ahol karácsonykor is nyár van, valahogy szerettem őket.

Az egyik aprócska álom valóra válik – Trainstreet

Már említettem, hogy a szállásunk a főpályaudvar közelében volt. Elég későre járt és a levegő is lehűlt, ráadásul vietnámi dongunk sem volt csak dollár, de elindultunk az állomásról induló sínek mentén, hogy megleljük az Instagramon oly híres Trainstreet-et. Pár perc séta után meg is találtuk az egyik szakaszát. Ez nem az a mindenki által fotózott rész volt, de nekem tetszett, gondoltam jó lesz. Akkor még nem is tudtuk mekkora szerencsénk volt, mivel a sín többi részét lezárták egy héttel az érkezésünk előtt. Annyira felkapott volt, hogy túl sok baleset történt a figyelmetlen turistákkal. Ez a kis szakasz volt az egyetlen ahova még szabad volt bemenni. De ahogy már mondtam, mi ezt akkor még nem tudtuk. Boldog voltam, hogy a hotelünkhöz közel találtunk egy kis darabkát az “Instagram sztárjából”. Már csak azt kellett megtudnunk mikor jön a következő vonat.

Ekkor ismerkedtünk meg a 18 éves Niennel, aki a szűk utcában a keskeny sínpárral párhuzamosan épített A99 nevű kávézóban dolgozik. Csak pár szót beszélt angolul, mégis mosolyogva fogadott minket és valahogy elmagyarázta nekünk mikor és melyik irányból érkezik a vonat. Közben facsart nekünk egy friss gránátalma levet, hogy addig se unatkozzunk amíg várakozunk. Készítettünk pár képet az utcáról az A99-el és megkerestük a legjobb szöget a fotózáshoz.

Aztán az egyik pillanatról a másikra őrök jelentek meg a semmiből és villodzó fények, hangos kolompolás közepette lezárták a sorompót a mopedesek tengere előtt. Mi bent voltunk az utcában. Én a kávézó előtt a falhoz szorosan tapadva vártam a vonatot, Gábor pár méterre tőlem állt egy kanyarban. Nien izgatottan rohant hozzám és rántott be a keskeny teraszra. Közben a hangos kolompolás mellett már hallani lehetett az egyre közeledő vonat éles kürtjét. Hiába magyaráztam Niennek, hogy nem lesz semmi baj, szorosan a fal mellett maradok, csak engedjen ki. Ő csak “No! No! No Madame!” kiabált. Ekkor meglátta Gábort. Rémülten ugrált és integetett neki. “No Señor! No Señor!” Végül már ketten kiabáltunk, miközben vészesen közeledett a tülkölés. Éppen hogy csak mind a hárman beléptünk a kávézóba, amikor utazósebességgel zúgott el közvetlenül előttünk a teljes utcát kitöltő hatalmas vonat. Így utólag nem is értem hogy fért el egyáltalán ott. Megszeppenve álltunk amíg végig süvített teljes erejével pár centire tölünk. Akkor kezdtünk csak el nevetni, amikor Nien (akinek a neve évet, gyermeki örömöt jelent), a száguldó vonat kürtjével együtt egyszerre kiáltott fel: “Tü-tü-tü! Happy New Year!”

Percek múlva újra csend lett, felnyitották a sorompókat és megindultak a motorosok. Még három vonatot vártunk meg miközben már tudtuk, hogy tényleg milyen veszélyes a Trainstreet. Nien minden alkalommal vidáman ismételgette: “Tü-tü-tü! Happy New Year!”

Bao mesél, miközben mi rémülten szemléljük a közlekedést

A Larosa Hotel reggelizője az épület legmagasabb emeletén van, minden irányba fantasztikus kilátás nyílik a hatalmas ablakokból az ébredező Hanoira. Megkaptuk a reggeli Pho levesünket és némi friss gyümölcs meg dumpling (kis gőzölt gombócok sós meg édes töltelékkel) kíséretében megcsodáltuk a napfelkeltét. Reggeli után Bao már lent várt ránk, hogy együtt induljunk a Ha Long öbölbe.

Elhagyva Hanoi nyüzsgő, kaotikus utcáit először láttuk meg a vidéki Vietnámot és tapasztaltuk meg a helyi távolsági közlekedést. Nehéz leírni ezeket a szituációkat, mert ha az ember nem látja a saját szemével, akkor el sem hiszi. Először is senkit sem érdekelnek a sávok. Mindenki megy mindenhol, autó, busz, teherautó és persze köztük a mopedesek. Ha sávot szeretnének váltani, mindenféle jelzés és előzmény nélkül behúzzák a járművet. Folyamatosan ott a sofőrök keze a dudán, amit használnak is. Ők nem a problémájukat vagy az agresszivitásukat fejezik ki ezzel, hanem inkább így jelzik “Hello, itt vagyok! Vigyázz, jövök!”. Legyen bármilyen széles vagy forgalmas az autóút, még ott is árusok állnak a szélen. Nem igazán értettük ki áll meg ott kenyeret, vagy éppen fehér inget és farmert venni, de tényleg ott voltak. A több mint 4 órás út folyamán alig volt olyan szakasz ahol ne laktak volna emberek. Aprócska, keskeny házak, aminek az alja teljesen nyitott az utcára. Felül lakik a család, alul pedig ki van pakolva az áru, miközben a tulaj hátul egy függőágyban pihen. Mindenki árul mindent. Nincs olyan termék amit ne lehetne kapni. Még olyan dolgokat is, amire nem is gondolnánk hogy ilyet is lehet venni. Hosszan sorakoznak így a házak, majd pár rízsföld, banánültetvény váltja őket míg következnek a következő épületek, ahol szintén valamit árulnak. A kérdés, ha mindenki elad, ki vásárol?

Miközben egyre közeledtünk a sárkányok világához és rémülten figyeltük a különösebbnél különösebb közlekedési szituációkat, Bao csak mesélt és mesélt. (A “Bao” név beszédest, beszélni jelent. Tényleg így hívták.) 1949-ben született Észak-Vietnámban, ahol egész eddigi életét töltötte. Az indokínai háborúban kisgyerekként két lövés találta el a lábát az iskola udvarán, legjobb barátja is megsérült. Egymást támogatva jutottak el egy orvoshoz a faluban. Kicsivel később ők ketten és még pár kiválasztott diák lehetőséget kaptak, hogy a Szovjetunión keresztül Kelet-Németországba utazhassanak. Egy szál papucsban, trikóban és rövid nadrágban szálltak fel a gyerekek a vonatra, így indultak el a több hétig tartó útra az ismeretlen Európa felé. Közben természetesen megálltak megnézni a nagy Moszkvát is. Kelet-Németországba megérkezve elkezdett havazni. Mivel nem volt semmijük, ott álltak abban az öltözékben amiben hetekkel azelőtt felszálltak a vonatra. Fáztak, de közben csodálták a havazást, amit addig még sohasem láttak. Végül a németek ajándékoztak nekik kabátot, pulóvert, hosszú nadrágot és zárt cipőt. Ekkor volt Bao lábán először zárt cipő.

Sok-sok évvel később, fiatal emberként maga is harcolt a háborúban. Mivel ő észak-vietnámi, aki a déliek ellen harcolt, így őt nevezték vietkongnak. (viet = vietnámi, kong = kommunista)

De beszélt Magyarországról is, ahol ő még soha sem járt, de nagyon szeretne egyszer eljutni. Elmesélte mennyi jót köszönhet Vietnám a magyaroknak, hányan jutottak el annak idején tanulni hozzánk. Mi voltunk az első magyarok akikkel találkozott, így azt mondta, soha nem fog elfelejteni minket.

Sárkányok világában jártam – Ha Long öböl

Már messziről szépen kirajzolódtak a Ha Long öböl különleges mészkő képződményei. Mire megérkeztünk a kikötőbe, az ég kék volt, ragyogott a nap és az Oriental Sail kapitánya ott várt minket, hogy egy csónakkal átjussunk a dzsunkánk fedélzetére. Pár rövid perc elteltével izgatottan léptem a hajóra, mivel még soha nem éjszakáztam a vízen. Fantasztikus kilátás nyílt a kabinunkból az öbölre. Nem csoda hogy a Ha Long öböl Vietnám egyik fő látványossága, ahol naponta több mint 400 turistákkal teletömött hajó indul meg a sziklák felé. Nekünk szerencsénk volt, mert az ott eltöltött két nap alatt szinte egyedül voltunk, csak 2-3 másik hajó volt látótávolságban. Élveztük a csendet és az egyedülálló 2000 sziget látványát.

Az idők kezdetén egy sárkány jött le a hegyekből, hogy segítsen a vietnámiaknak legyőzni az ellenségeiket. Hatalmasat csapott a farkával, amitől a hegyek darabokra szakadtak. Amikor a csata végén újra eltűnt a sárkány és alá merült a tengerbe, az óriási méretei miatt megemelkedett a víz és beömlött a darabokra hullott hegyek közé. Valószínűleg még ma is ott pihen a sárkány, ezért tudunk a mészkősziklák között hajózni. Csodálatos és mesébe illő ez a világ a mitikus történeteivel, ahol nem csak sárkányokkal, de óriásokkal, tündérekkel és manókkal is találkozhatunk. Na meg az úszó faluban lakó halászcsaládokkal.

A hajón elfogyasztott ebéd után csónakokba szálltunk, hogy meglátogassuk a vízen élő embereket. Egészen hihetetlen hogy a lebegő szigeteken ugyanúgy folyik az élet mint bárhol máshol. Gyerekek fociznak, az anyuka tereget, az apuka előkészíti a hajót a hajnali halászatra. Kutyák ugatása visszhangzik a sziklaképződmények oldaláról, csaholva, farkukat csóválva rohangálnak a kis kunyhók között. Közben mindenki néz mindenkit. Ők minket, mi őket.

Ha szeretnénk a Ha Long öböl teljes csodáját át- és megélni, akkor érdemes ott éjszakázni. Így módunk nyílik élvezni a tengerből egyesével kimagasló kisebb-nagyobb szigetek között lebukó napot, ami narancssárgára festi az öblöt. Az éjjeli sötétséget lassan váltja fel a világosság. Komótosan, kicsit ködbe burkolózva bújnak elő a sziklák. Ébredezik a táj, ébredeznek a mesebeli lények.

Mire megcsillant a nap fénye a mészkő csúcsokon, addigra már úton voltunk az egyik nagyobb szigetre. Manók nyomában jártunk a Thien Canh Son barlangban. Keskeny résen kellett bemásznunk, de bent egy tágas terű cseppkövekkel díszített terem fogadott minket. Érdekes, hogy sokkal melegebb volt bent mint kint, pedig kint is 20 fok körül járt már akkor a hőmérséklet. Innen lemásztunk egy paradicsomi homokos tengerpartra. Fehér homok, zöld tenger és a sziklák. Ki ne szeretne itt fürdőzni?

Sajnos nem lehetett. Részben az öböl közvetlen közelében működő szénbányászat miatt, részben a tömeges turizmus miatt. Mióta a Ha Long öböl felkerült az Unesco világörökség listájára, évente több millió turista keresi fel. El tudjátok képzelni, mennyi üzemanyag kerül a vízbe a naponta több mint 400 kihajózó dzsunkából? Hogy ne is beszéljek a vízbe dobált szemétről. Ugyan Vietnámban még nem adnak nagy hangot a környezetvédelemnek, de itt valami elkezdődött. A Ha Long öböl teljes területére tilos műanyag vizes palackot bevinni. A hajókon kizárólag üvegben szolgálják fel az ivóvizet.

A mi hajónk is felhúzta a klasszikus bordó sárkány szárnyakra emlékeztető vitorláját és elindultunk újra a part felé. Elbúcsúztunk a mesebeli hegyektől, a sárkánytól és az ott élő lényektől. A parthoz közeledve egyre kivehetőbbé váltak Ha Long város modern, kicsit Dubaira emlékeztető épületei. Rohamos tempóban fejlesztik, épülnek a hotelek, vidámparkok, éttermek, bárok, mert hát éljen a tömegturizmus.

Fáradtan, de élményekkel teli indultunk el Hanoi reptere felé, hogy újabb kalandok elé nézzünk, de ezúttal már Közép-Vietnámban.

Kíváncsi vagy a folytatásra? Kattints ide!

TOP 10  ÉSZAK-VIETNÁM

1. Mi a Larosa Hotelben szálltunk meg Hanoiban. Közvetlenül a főpályaudvar szomszédságában fekszik, gyalogos távolságra az óvárostól és a főbb látnivalóktól. Közép kategóriájú hotel, városnéző túrához nekünk tökéletes volt. A reggeli egész utunk alatt talán itt volt a legfinomabb. (www.hanoilarosahotel.com)

2. Nekünk szerencsénk volt, hogy átélhettük még a Trainstreet által nyújtotta izgalmakat. Érdemes nyomon követni, hogy mi lesz az utca sorsa.

3. Nyugodtan barangoljunk és shoppingoljunk a Dong Xuan vásárcsarnokban és a környező óvárosi utcákban. Próbáljunk ki minél több színes és ízletes helyi gyümölcsöt.

4. Ugyan rengeteg az ínycsiklandozó étel a város utcáin, de azért legyünk óvatosak az európai gyomorral. A Hoan Kiem tó körül sok kis étterem található, ahol a turista is nyugodt szívvel megkóstolhatja a vietnámi specialitásokat.

5. Pho leves a “must have”! Ez egy nagy tányér forrón gőzölgő leves sok rízstésztával. Kérhetjük félig vagy teljesen megfőtt marhahússal (Pho bo), vagy hús nélkül. A helyiek csak félig átfőzve eszik, de mi kérjük minden esetben teljesen megfőzve. Gondoljunk az európai gyomrunkra! Tálaláskor kis tálkákon limeot, szója, illetve egy narancs színű csípős szószt (nagyon finom!) és különbözö friss zöld fűszereket tálalnak mellé.

6. Lépten nyomon frissen facsart gyümölcsleveket árulnak. Én nem tudtam betelni velük, minden nap egy másik gyümölcsöt próbáltam ki.

7. Sétáljunk! Ugyan a vietnámi városokban mindenki mopeddel közlekedik, a turistákon kívül szinte senki se gyalogol és a taxi nagyon olcsó, de… Csak úgy lehet megismerni egy várost, ha együtt lélegzünk, együtt érzünk a helyiekkel. Tehát menjünk és fedezzük fel gyalogosan a milliónyi titkot rejtő utcákat.

8. Ha van időnk, akkor szép esti program a hagyományos vietnámi vízi bábszínház. Mi ugyan Saigonban látogattunk meg egy előadást, de Hanoiban is található két színház a belvárosban. Nekem nagyon nagy élmény volt. (www.thanglongwaterpuppet.org)

9. Ha Hanoiban járunk, akkor mindenképpen kiránduljunk el Vietnám egyik fő látványosságához a Ha Long öbölbe ami az UNESCO világörökség része. Befizethetünk 1 vagy 2 napos (1 éjszaka a hajón) túrára. Tényleg mesebeli látványban van része az odalátogatónak. Mi az Oriental Sail társasággal hajóztunk ki. (www.orientalsails.com)

10. Hanoi és a Ha Long öböl között érdemes egy-egy helyen az út mentén megállni és ott is szétnézni a kisebb-nagyobb településeken. Sok felfedezni való vár ránk a rízsföldeken dolgozó vízibivalyoktól kezdve a banán ültetvényeken át a helyi színes katolikus templomokig. Itt kaphatunk igazán betekintést, hogy hogyan élnek az emberek Vietnámban.

10 + 1. Nekünk ugyan nem állt módunkban, mert utaztunk tovább, de ha valaki csak Észak-Vietnámot látogatja meg, akkor minden képpen érdemes elindulni Sapa és a hegyek felé. Égbe nyúló csúcsok és az oldalukban megbúvó teraszosan épített rízsföldek látványa fogad minket.

Szeretnél még több fotót látni? Kattints ide: PHOTO GALLERY – Ázsia Berlinje, Hanoi és a sárkányok világa, Ha Long öböl