Riói kaland – Rio de Janeiro
Mint minden nyáron, most is édesapját követte a miskolc-tapolcai kertmoziba egy barna rövid hajú kislány. Még csak 9 éves, csodálattal figyeli az óriási filmvásznon játszódó kosztümös filmeket, melyek elrepítik őt egy másik világba. Apukája a mozigépész, így minden este ott ül, és aprólékosan megfigyeli a jeleneteket, hogy később ő is a filmbéli hősök egyikévé válhasson, és eljátszhassa a szerepeket a kertben álló nagy fűzfa földre lenyúló hosszú ágai között. Azon a felejthetetlen napon, egy igazi különlegesség, egy új kalandfilm tekercsei kerülnek a vetítőgépbe. Adrian, a szabadságon lévő katona, elrabolt mennyasszonya után repül Párizsból Rio de Janeiro-ba, hogy ott a legkülönfélébb nehézségek árán megküzdjön a gonoszokkal, és végül kiszabadítsa szerelmét, Agnest. Üldözés a Copacabana hullám mintás járdáján, Cukorsüveg-hegy, verekedés a Krisztus szobor lábánál, és egy “minden lében kanál” helyi kisfiú az egyik favelából. Minden, ami egy jó riói kalandhoz kell. A főszerepet nem más játssza, mint a sármos fiatal francia színész, Jean-Paul Belmondo.
1965-öt írunk ekkor, amikor az a barna rövid hajú kislány a miskolc-tapolcai kertmoziból magabiztosan kijelenti a szüleinek, “én el fogok menni Rio-ba”.
A lányka azóta már felnőtt, de a gyerekkori vágyát nem felejtette el. Tovább álmodott, és ezt az álmot átadta az ő lányának is, vagyis nekem.
Az álom valóra válik, kezdődjön hát a mi riói kalandunk!
Több mint 50 évvel később, éppen egy szűk taxiba préseljük be magunkat méretes bőröndjeinkkel négyen. Fáradtak vagyunk, nem nagyon beszélünk, mivel életünk addigi leghosszabb repülő útján vagyunk túl, ráadásul egy kulturálisan nagyon idegen országba érkeztünk. A sűrű forgalomban lassan araszolunk a reptérről a környező dombokat borító szegénynegyedek, favelák mentén. Téglából összetákolt házak, vagy inkább csak falak, ahol sokszor tető helyett egy műanyag fólia van kifeszítve. A hosszú sötét alagútból kiérve megváltozik a környezet, a város egy sokkal barátságosabb arcát mutatja. “Anya, nézz oda ki van ott!” kiáltok fel izgatottan, miközben ujjammal a kocsi ablakán át a távolba bökök. Csak egy álom lenne, vagy a valóság? Az 1965-ös gyerekkori mozis élmény hirtelen megelevenedik. Igen, az ott fent a magasban tényleg ő, Rio de Janeiro ikonikus alakja, a fehér Krisztus szobor. Taxink még hosszan cikázik egyik utcából a másikba, amikor is végre megpillantjuk az óceánt. Széles fehér homokos strand, csíkos promenád görkorcsolyásokkal, és a háttérben habos felhőkbe burkolózva az összetéveszthetetlen Cukorsüveg-hegy. Végre megérkeztünk és kiszállhatunk a hotelünk előtt, a híres Copacabana-n.
Ahol eláll az ember lélegzete. A világ legszebb strandjai, Copacabana és Ipanema
Ki ne ismerné képekről, filmekből a brazil tájépítész Roberto Burle Marx által megépített Calçadão de Copacabana-t, a portugál módra, geometrikus hullám alakban, felváltva lerakott fekete és fehér köveket a strand mentén? Rio de Janeiro a világ egyik legszebb fekvésű városa, a Copacabana pedig a világ talán leghíresebb strandja. A természet, a fények és színek állandó változása olyan csodálatos, hogy szinte leírhatatlan. Percről percre változik minden körülöttünk. Futók, biciklisek, sport kedvelő helyiek és turisták jönnek mennek a csíkos promenádon, a széles aranybarna homokban gyerekek fociznak, fiatalok röplabdáznak, nevetve énekelnek és táncolnak, miközben mozgó árusok kiáltoznak minden irányból, “Caipirinha, Caipirinha”. Előttünk a kék óceán, melynek hullámai az állandó szélben több méteres magasságig fodrozódnak, hátunk mögött pedig a hegyek a csúcsukig felfutó várossal, tarkára festett nyomornegyedekkel. Felhők, köd és mindenféle égi tünemények váltják egymást az égbolton, nincs megállás egy pillanatra sem.
Lassan sétálunk a part mentén, igyekszünk magunkba szívni minden egyes pillanatot. Fiatal fiú tolja velünk szembe kerékpárját, rajta egy nagy kávéfőzőre emlékeztető fém tartállyal. Megállítjuk, ő pedig mosolyogva kis üvegpohárba csorgatja a forró fekete caffecino-t anyának. Egy apróság, mely örökre belénk ivódik. Caffecino és a Copacabana.
Az Avenida Atlântica nyugati végét elérve érdekesen, meredeken vált irányt a part, és a Parque Garota Atlanti óceánba nyúló szikláitól már meg is pillantjuk a számomra a világ legszebb strandját, a Praia de Ipanema-t. Rio de Janeiro-ba megérkezve már a Copacabana-n sétálva tátva marad a szánk, de az Ipanemát meglátva végleg eláll a lélegzetünk. Szinte felfoghatatlan hogy lehet ilyen varázslatos a természet. Micsoda ellentétek feszülnek egymásnak ebben a városban. Ott vannak a reptérről befelé vezető út mentén és a környező hegyekre felkúszó favelák szegénységgel, nyomorral és bűnözéssel, miközben Isten az itt élő embereknek adta a világ egyik legkülönlegesebb, legcsodálatosabb természeti közegét.
Itt, az Ipanema strandon ér minket a naplemente. Ülünk a homokban kezünkben egy jeges Caipirinha-val, és nézzük a bátor szörfösöket ahogy megszelídítik a vad óceán hullámait. Lassan száll le az esti köd, mintha tollpaplan alá bújna be a nyugovóra térő Dois Irmãos (Két testvér) hegy a távolban.
A jelkép, Cristo Redentor
Már korán reggel kint állunk az egyik buszmegállóban a Copacabana-n. Még ébredezik a város, lassan bújik elő a Nap a Cukorsüveg-hegy mögül, narancsra festi az óceánt és a partot. Viszonylag hosszú buszozás után érkezünk meg a Cosme Velho nevű városrészbe, ahonnan piros színű, fa pados kisvonattal indulunk el a modern világ hét csodája közül az egyikhez, mely Rio de Janeiro és egész Brazília jelképe. Mintha már nem is ebben a lüktető nagyvárosban lennénk. Sűrű, zöldellő őserdőn keresztül emelkedünk egyre feljebb és feljebb a Corcovado-hegy oldalában. Utunk a Parque Nacional Floresta da Tijuca-n (Tijuca Erdei Nemzeti Park) keresztül vezet. Rio az egyetlen város a világon, aki elmondhatja, hogy egy több mint 3200 hektáros eredeti őserdő a városi parkja.
A végállomásról még mindig nem látjuk őt. 1. lépcső, 2. lépcső, 3. lépcső… 220. lépcső… És akkor felnézünk. Óriásként emelkedik a magasba fejünk fölött a fehér alak, karjait védelmezőn tárja szét, mintha nem csak Rio de Janeiro-t, nem csak Brazíliát, de az egész világot magához ölelné. Cristo Rendentor, a Megváltó Krisztus szobra békésen tekint körbe a városon a 700 m magas Corcovado-ról. Azt hiszem, elégedett a látvánnyal.
Az 1850-es években Dom Pedro Maria Boss katolikus pap felkereste Izabella portugál hercegnőt egy vallási emlékmű tervével a Corcovado-hegy tetejére, amihez anyagi támogatást kért. Az ötletből egészen 1921-ig nem lett semmi, ekkor viszont az egyik hetilap egy pályázatot írt ki egy nemzeti emlékhely megtervezésére Brazília függetlenségének 100. évfordulójára. A győztes pályamű Heitor da Silva Costa hatalmas Krisztus szobra lett, melynek kitárt karjai nem csak az oltalmazó ölelést szimbolizálják, hanem egyben a szabadság és függetlenség örömét is.
A szobor fejének és kezének megformálásához Paul Landowski lengyel-francia szobrászművész 1926-ban Párizsban kezdett neki, míg a törzs és karok megtervezésével Heitor da Silva Costa építészmérnök foglalkozott. Az art deco stílusban készült monumentális szoborhoz Svédországból hozták a követ, majd az elkészült műalkotást darabokban szállították Párizsból Rio de Janeiro-ba, hogy ott a Corcovado-hegyen összeállítsák. 1931. október 12-én avatták fel.
Cristo Redentor azóta is ott áll fent, és óvón tárja szét karjait, hogy magához ölelje az egész világot.
Absztrakt utazás egy őrült és egyedi álomba
Érdekes élmény a buszozás Rio de Janeiro-ban. Elég régiek és kicsit ütött kopottak a buszok, jó nagyokat lehet huppanni az ülésen a nem túl egyenletes városi utakon. A sofőr mögött ül egy ember, akitől megvehetjük felszálláskor a jegyünket, majd egy vaskos fém forgó ajtón tudunk tovább menni és leülni. Sokat nevettünk a zötykölődések alkalmával, eltartott egy ideig mire megszoktuk és megszerettük a helyi rendszert. Európaiként lehet nem a legegyértelműbb és legegyszerűbb közlekedési eszköz, de mi imádtuk, és lehet hogy némi kerülővel, de a végén mindig eljutottunk oda ahova készültünk. Ráadásul hol lehetne máshol a legjobban megismerni a “carioca-kat”, a Rio-ban született embereket, mint a hétköznapi buszozás közben?
Aznap is éppen egy városi busz leghátsó ülésein ülünk és kicsit elbizonytalanodva próbáljuk meg kitalálni, hogy hol kell leszállnunk. Hosszan böngészem a nem túl részletes térképet, de nem kapok túl sok útmutatást. Végül bátorságot merítve megkérdezzük angolul az egyik közelünkben ülő szimpatikus helyi nőt, hogy meg tudná e mondani hol szálljunk le az Escadaria Selarón-hoz. Mintha egy lavina indulna el, egyik pillanatról a másikra már minden utas egyszerre kezd egymáshoz és hozzánk portugálul beszélni. Az egy angol kérdésből egy egész busznyi zsivaly keletkezik, ahol mindenki mindenkinek magyaráz, de leginkább nekünk, amiből sajnos egy szót sem értünk a portugál nyelv hiánya miatt. Végül többen is előre kiáltanak a sofőrnek, majd mosolyogva, erősen gesztikulálva mutogatják nekünk, hogy itt szálljunk le. “Obrigado!” Döbbenten köszönjük meg, még kábultak vagyunk az absztrakt szituáció után, miközben becsukódik az ajtó, és a busz tovább indul az integető utasaival. És valóban, pár perc séta után ott állunk a híres lépcsők aljánál.
Az Escadaria Selarón (Selarón lépcsők) a chilei születésű festőművész, Jorge Selarón után kapta a nevét, aki csak az otthona előtti régi lépcsőt szerette volna felújítani. 1990-ben kezdte el kék, zöld és sárga (a brazil zászló színei) csempékkel díszíteni, míg ez az egyszerű projekt a rögeszméjévé vált, és 20 éven át dolgozott a 125 m hosszú, 250 lépcsőfokból álló műalkotáson. Kezdetben építkezéseken keresett anyag után, volt hogy festményeit kellett eladnia munkája finanszírozása végett. A Selarón lépcsők gyorsan világhírnévre tettek szert, így az ide érkező turisták gyakran egy-egy csempét hoztak magukkal ajándékba. Ma több mint 60 országból származó csempét, illetve körülbelül 300 Selarón által kézzel festett burkolólapot találhatunk, ha nyitott szemmel sétálunk végig.
„Ez egy őrült és egyedi álom, amely csak a halálommal ér véget” mondta a művész, és valóban a lépcsőn fekve találták holtan 2013-ban.
Ellentmondásos belváros – Centro, Lapa és Santa Teresa
Az Escadaria Selaron-tól graffitivel telefújt koloniális házak között sétálunk. Fényes nappal van, de kicsit fura a hangulat. A Lapa negyed valamikor Rio de Janeiro piroslámpás negyede volt, mára felkapott party központ, ahova még az Ipanema strand menői is szívesen járnak szórakozni. Mégis, valahogy nem érezzük itt olyan jól magunkat. Leérve Lapa főterére érdekes látvány fogad minket. A Carioca Aquaduckt, vagy ahogy a brazilok hívják Arcos da Lapa, egy a XVIII. század közepéről származó fehér boltíves vízvezeték, amely a Carioca folyóból vezette a friss vizet a város központjába. Amint ott állunk és nézzük a monumentális építményt, mintha egy sárga villamos menne át a tetején. Több se kell nekem, persze, hogy ki akarom próbálni.
Követve a boltívek sorát gyorsan Rio de Janeiro központjában, a Centro-ban találjuk magunkat. Az egyik irányba elnézve régi klasszikus riói koloniális épületek sorakoznak, igazi latin-amerikai feeling, a másik irányba pedig modern üveg épületek adnak otthon bankoknak és üzleti cégeknek. Régi és új, hagyomány és modernitás jól megférnek egymás mellett. A negyed egyik talán legérdekesebb épülete a Catedral Metropolitana de São Sebastião, mely 1979-ben készült el Edgar de Oliveira da Fonseca terve alapján. Itt is jól megfigyelhető a múlt és a jelen kettőssége. A katedrális formája egy maja piramisra emlékeztet, a felhasznált anyagok, üveg, fém és beton mégis átültetik ezt az ősi formát a modern világba. Szokatlan, rendhagyó kinézet egy katolikus templomnak. Belépve sötétség fogad minket, eltart egy ideig mire megszokja a szemünk. Csak az égig futó apró színes üvegablakokon szűrődik be sejtelmesen a kinti fény. Felnézve a magasba, egy átlátszó kereszt zárja az épületet, mely Krisztus jelenlétét jelképezi az emberek között. Olyan, mintha nem lenne határ az evilági élet és Isten országa között.
Visszatérve újra a való világba, végre megpillantom a Bonde de Santa Teresa, a sárga villamos állomását. A XIX. századból megmaradt jellegzetes riói közlekedési eszköz a világ legrégebbi villamosai közé tartozik. Az Arcos da Lapa-t 1877-ben alakították át, így lehetséges, hogy a Bonde a magasban, a valamikori vízvezeték tetején szeli át a teret a Centro-ból fel a hegyre a Santa Teresa negyeden keresztül. Igazi időutazásban lehet részünk, miközben lassan kanyargunk a művészek által kedvelt városrész szűk utcáin a gyönyörű koloniális házak mentén. Három negyed egymás mellett, szinte egymásba folyva Rio de Janeiro központjában, ami tökéletesen tükrözi ezt a különleges, ellentmondásos világot.
Ahol a micosok laknak – Praia Vermelha és Urca
Otthon Európában még javában tombol a nyár, Rio de Janeiro-ban viszont már érződik a napfelkeltéken a tél közeledte. Napról napra ködösebbek, tejhabosabbak a reggelek. Mire megérkezünk a Cukorsüveg-hegy lábához, újra hét ágra süt a nap, a valószínűtlenül kék égen fehér bárányfelhők úsznak. Tökéletes nap, hogy meghódítsuk a város másik jelképét, a Pão de Açúcar-t (Cukorsüveg-hegy). A hegy viszont máshogy gondolja, még nem áll készen, hogy megmutassa magát nekünk. Aznap karbantartási munkák folynak a felvonón, így nem mehetünk fel. Kicsit letörve, tanácstalanul ülünk hosszasan az állomáson, miközben nézzük a föl-le járó üveg kabinokat. Tudjuk, a mai napon kívül már csak egy napunk van, az nem lehet hogy a Cukorsüveg-hegy nélkül hagyjuk el Rio-t. Végül átsétálunk a pálmafák alatt a Praia Vermelha-ra, ahol az egyik utcai árustól vásárolt édes, csokoládéval leöntött Churrossal leülünk a homokba az óceán partján. Annyira finom a fánkra emlékeztető édesség, hogy hozunk még egyet, miközben élvezzük a békét és a táj különlegességét a Morro do Urubu és a Pão de Açúcar között. A Praia Vermelha egy apró öböl, itt nem olyan vadak a hullámok, alig van ember a strandon, mivel nem olyan híres, mint a nagy testvérei a Leme, a Copacabana és az Ipanema. Pedig szépségben ő sem marad el tőlük.
Hirtelen valami mozgásra leszek figyelmes a fák lombjai között. Madár lenne? Két csillogó szem és egy fehér szőrös pofa dugja ki kíváncsian a fejét az ágak közül. Fülei körül vicces, seprűre emlékeztető szőrcsomók merednek az ég felé. Nincs egyedül, egyre többen merészkednek elő. Ezek az aprócska majmok, a micosok itt élnek Rio de Janeiro erdős területein a város közepén.
A majmocskák óvatosan követnek minket egy darabon a fákon ugrálva, miközben mi lekanyarodunk Rio egyik talán legszebb városrészébe, a Cukorsüveg-hegy lábánál lévő Urca nevű félszigetre.
A parti utat követve haladunk a Botafogo öböl mentén, ahol színes halászhajók ringnak a vízen, a háttérben pedig ott figyel a magasból Cristo. A tradicionális és gazdag Urca XX. század elejéről származó épületei különleges hangulatot adnak a negyednek. Elegáns, kifinomult, kicsit vidéki, kőből épült családi házak sorakoznak az árnyékot adó fasor mellett. Art deco keveredik spanyol koloniális és angol Tudor stílussal. Micsoda fantasztikus fúziója van jelen az építészetnek ezen a kis félszigeten. Mintha elhagytuk volna a nyüzsgő nagyvárost, csak a hátunk mögött álló, mindig éberen őrködő Krisztus szobor juttatja eszünkbe, hogy még mindig Rio de Janeiro-ban vagyunk. A régi Casino épülete valaha a riói elit kedvelt találkozóhelye volt, ma kísértetiesen üresen áll. Csak sétálunk a csöndben, néha leülünk gyönyörködni a látványban. A Fortaleza São João katonai bázist elérve visszafordulunk, és a lemenő Nap narancs fényében hagyjuk el ezt a varázslatos városnegyedet, az Urca-t.
Isteni búcsú – Pão de Açúcar
Utolsó reggelünkön végleg beköszönt a tél Rio de Janeiro-ba. Alig látjuk a Copacabana széles homokos strandját a szobánkból, mintha eltűnt volna a város körülünk. Éjszaka van vagy nappal, nehéz eldönteni a sűrű ködben. Nincs más választásunk, így indulunk el újra a Cukorsüveg-hegyhez.
Lentről nézve nem sok látszik, lassan emelkedünk az üveg kabinban a drótkötélpályán az első megállóhoz, a Morro da Urca-hoz, majd a csúcshoz a Pão de Açúcar-hoz. Nagyon izgulunk, hogy mit fogunk látni, egyáltalán látni fogunk e valamit. Hideg van, érkezésünk óta most először fázunk. Óvatosan lépkedünk a tejfehér ködben, amikor végre megpillantjuk a várost. Rio de Janeiro egy egészen más arcát mutatja meg nekünk, szinte már valótlan, isteni a látvány. Alattunk szürkén rajzolódik ki a Botafogo öböl és a hegyekre felkúszó házak sora, mely finoman olvad bele a vastag habos felhőrétegbe. Az óriási vattacukor tetején pedig a semmiből bukik ki a Corcovado csúcsa és a Megváltó Krisztus.
Ekkor értem meg, miért pont ma kellett feljönnünk ide, a Pão de Açúcar-ra. Rio de Janeiro, a város, amire az a 9 éves miskolc-tapolcai kislány több mint 50 évet várt, egy isteni csodával köszön el tőlünk. Cristo védőn tárja szét karjait, és ezzel a mennyei látvánnyal bocsát minket utunkra.
Ez a mi saját riói kalandunk…
TOP 10 Rio de Janeiro
1. A Pestana Rio Atlantica hotel tökéletes helyen, közvetlenül a Copacabana-n van. 4 csillagos szálloda, ennek megfelelően magasabb árakkal, de ha valaki kicsit kényeztetni szeretné magát, akkor itt a helye. Rio de Janeiroban nem mindegy hol foglalunk szállást a közbiztonság miatt, így érdemes egy kicsivel több pénzt kiadni. Szintén a Pestana Rio Atlantica mellett szól a nagy tetőtéri medence, ahonnan a teljes Copacabana-t látjuk. Érdemes korán kelni, és onnan nézni a napfelkeltét, vagy egy cocktail mellett élvezni a napnyugtát. (www.pestana.com)
2. Ha Brazília, akkor Caipirinha! Mi lehetne jobb annál, mint a világ leghíresebb, legszebb strandjain, a Copacabana-n és az Ipanema-n a homokban ülve jeges Caipirinha-t inni? Ne hagyjuk ki, ha ott járunk, biztosak lehetünk benne, egy egészen más ízű cocktail-t kapunk mint amit addig ismertünk. Igazi brazil életérzés!
3. Sokan félnek tömegközlekedésre szállni Rio de Janeiro-ban járva, inkább taxiznak. Mi a városon belül mindenhova metróval és busszal utaztunk. Olcsó és jó megoldás. A metró kifejezetten egyszerű, tiszta, modern és gyors. A buszok elég régiek, kicsit ütött kopottak, inkább a helyiek használják. Európai gondolkodással elég nehéz kiigazodni a menetrendben, én mégis ajánlom, mi mindig eljutottunk oda, ahova indultunk, a biztonsággal sem volt problémánk. Ha mégis elbizonytalanodnánk az iránnyal kapcsolatban, nyugodtan kérdezzük meg a többieket a buszon, ha máshogy nem is, kézzel-lábbal mutogatva biztosan segíteni fognak nekünk.
4. Rio de Janeiro első számú látványossága a Corcovado hegyen álló Cristo Redentor. Ha korán kelünk, akkor elkerülhetjük a több órás sorbanállást a Cosme Velho negyedből induló vasútállomáson. Felérve viszont számítsunk rá, hogy a fél világ turistái ott tolonganak, és mindenki ugyanazt az egy fotót szeretné megcsinálni mint mi. De megéri, a kilátás a városra és az óceánra kárpótol minket. Tipp: A szobor lábánál lévő kis étteremben érdemes pihenni egy kicsit, sokkal nyugodtabb körülmények között, egy finom Caipirinha-val a kezünkben élvezhetjük a csodálatos látványt. (www.tremdocorcovado.rio)
5. Az Escadaria Selarón (Selarón lépcsők) gyorsan világhírűvé és a Rio-ba látogatók kedvencévé vált. Egy művész elme szüleménye, amit látni kell. Ha figyelmesek vagyunk, lehet még magyar csempét is találunk. Keressük meg! Tipp: Közvetlenül a lépcső aljában van egy kis vendéglő, ahol pár asztal székekkel az utcára kipakolva várja a vendégeket. Rendeljünk a menük közül, így nagyon kedvező áron több féle brazil ételt kóstolhatunk meg. Minden nagyon finom és ízletes volt, az adag pedig olyan nagy, hogy négyen nem tudtunk megbirkózni vele.
6. Ha szeretjük a régi közlekedési eszközöket, és szeretnénk megismerni Rio de Janeiro művész negyedét, akkor irány a Bonde de Santa Teresa állomása. Felejthetetlen élmény amint a kis sárga nyitott villamos kanyarog a Santa Teresa negyed utcáin. Én nagyon szerettem! (Cím: Rua Lelio Gama 2, Rio de Janeiro)
7. A Centro számomra az egyik legérdekesebb negyede Rio de Janeiro-nak. Nappal pezseg az élet, az irodaházakban dolgozók élettel töltik meg az utcákat, míg estére minden elcsendesül, kihal. De mitől olyan izgalmas akkor? Hasonló magas üveg épületeket már sok másik városban láttam, de itt régi spanyol koloniális házakkal keverednek. Az egyik irányba megjelenik a múlt és a valamikori Rio, míg a másik irányban ott a jelen és a jövő. Ezek között a modern “felhőkarcolók” között találjuk meg elbújva a Bonde de Santa Teresa antik sárga villamost is. Pár sarokkal arrébb, a Marechal Floriano téren további szép épületeket találunk, itt áll a Nemzeti Színház és a városi könyvtár, de művészeti és történeti múzeumok is várnak ránk. Mielőtt elhagynánk a Centro-t, Rio de Janeiro üzleti és történelmi központját, mindenképpen lépjünk be pár percre a Metropolitana de São Sebastião katedrálisba.
8. A Pão de Açúcar, vagyis a Cukorsüveg-hegy kihagyhatatlan program, akár csak a Cristo Redentor és a Corcovado. Innen nyílik a világ talán egyik legszebb kilátása. Menjünk fel akkor is, ha lentről nézve nem tűnik tökéletesnek az időjárás, hiszen Rio rengeteg természeti és égi csodát rejt. (www.bondinho.com.)
9. Ha már a Cukorsüveg-hegy környékén járunk és kicsivel több időnk van a város felfedezésére, akkor pihenjünk pár percet a gyönyörű Praia Vermelha-n, esetleg mártózzunk meg az óceánban. Itt sokkal nyugodtabb a víz, mint a nagy strandokon. Közben nézzünk szét a fák között, mert lehet hogy megismerkedhetünk apró szőrös lakóival a micosokkal (selyemmajom). Napozás után sétáljunk egyet az Urca félszigeten és együnk egy banános pizzát az egyik kis vendéglőben.
10. Ha már a banános pizzát említettem… Elsőre lehet furán hangzik, de higgyétek el nekem, nagyon finom. A brazil étkezés rendkívül sokszínű, különleges és ízletes. Legyünk nyitottak, próbáljunk ki olyan ételeket is amiről esetleg elsőre nem tudjuk, hogy micsoda. Legyen szó étteremről vagy street foodról, nem fogunk csalódni.
Ha szeretnétek többet megtudni a brazil konyháról, maradjatok velünk a következő részben is!