Egy képzeletbeli utazás a Rajna mentén – Koblenz, Boppard, Sankt Goarshausen

WhatsApp üzenet, küldés ma:

“Helló William, remélem minden OK és jól telt életed első repülése. Akkor ahogy megbeszéltük, holnap találkozunk a saroknál. xx, Korinna”

Másnap kora reggel izgatottan vártam a találkozást kedves művész barátommal Koblenzben a sarkon, vagyis a Deutsches Ecknél (Német sarok). Köln irányából komótosan csordogált lefele a hajó a Rajnán, majd kikötött pontosan I. Vilmos császár lábánál. Szép napra virradt. Habár lassan búcsút intett a nyár és beköszöntött az ősz, aznap kifejezetten meleg volt, ami Németországban ritka. Álltam a promenádon és néztem ahogy egymás után partra lépnek az utasok. Szinte utolsóként pillantottam meg a várva várt személyt. Kicsit megöregedett, megőszült, de még mindig a legutolsó londoni divat szerint öltözködött. Sötét mellényt és felöltőt viselt fehér könnyed nyaksállal. Kofferjén ott díszelgett a monogramja, “J.M.W. Turner”.

Szinte csak pár perc telt el az érkezése óta, William már vette is elő a táskájából azt az öreg, bőrrel burkolt, kicsit megkopott, az évek alatt megsárgult lapu skiccfüzetet, amit akkor rajzolt tele, amikor életében először látta meg a folyók apját, vagyis a Rajnát. A vázlatokat nézegetve, mintha csak pár év telt volna el 1817. ősze óta. William Turner, aki a XIX. század egyik legmeghatározóbb művésze, a romantika kimagasló alakja, aki képeivel meghatározta a modern festészetet, most, 2020. szeptemberében itt állt velem Koblenzben, hogy együtt induljunk útnak a Rajna mentén.

Ahol a két folyó összeér – Koblenz

Trierhez hasonlóan Koblenz is több mint 2000 éves múltra tekint vissza, így szintén Németország legrégebbi városai közé tartozik. Már a rómaiak meglátták a két folyó találkozásánál lévő stratégiai fontossággal bíró hely lehetőségét. A Rajna és a Mosel összefolyásánál található város latinul a “Confluentes”, az “Összefolyók” nevet kapta, amiből később kialakult Koblenz.

Williammel még mindig a “sarkon”, pontosabban a Deutsches Ecknél álltunk és csodáltuk a napfényben megcsillanó színeket a vízen, miközben szemünk kereste az apró különbségeket az ezernyi zöld árnyalat között, ott ahol a két folyó összeér és eggyé válik. A Mosel és a Rajna találkozásánál kialakított háromszög alakú földnyelven turisták és helyiek nyüzsögtek körülöttünk, ők is élvezték a szinte már nyárinak mondható szeptemberi napot, és a mesés kilátást a Rajna-völgyre.

Hátunk mögött ott magasodott a II. Vilmos által emeltetett, Német Birodalom egyesítését ünneplő monumentális emlékmű. Tetején nagyapja, I. Vilmos császár ül büszkén lován, és még ma is bátran őrzi a valamikori fontos jelentőséggel bíró katonai pontot.

A melegtől kitikkadva, kicsit lejjebb sétáltunk Williammel a Rajna partján, és leültünk a hűs árnyékot adó fasor alatt. Hoztam neki egy pohár jeges teát, amit igazi angol létére kicsit furcsált. A vastag skiccfüzetet lapozgatva valami ismerősre lettem figyelmes. A kezemben lévő megkopott rajzlapokon egy dombon álló erődítményen akadt meg a tekintetem. Felemeltem a fejemet, és megláttam a lerajzolt vázlatot élőben. A Rajna túlpartján, fent a magasban, egy innen nézve lapos, de hatalmas erődítmény nyújtózkodik. Pont olyan, mint amilyennek William 1817-ben lefestette. Míg én felváltva néztem a képet és a valóságot, William valami másra, egy számára idegen dologra figyelt fel.

A folyó két partja között kifeszített vastag drótkötélen, a levegőben lógva, nagyméretű üvegkabinok lebegtek emberekkel megtömve. Mintha csak repültek volna az erődítmény és a fasor között ahol ültünk. William egyből ceruza után kutatott a táskájában, hogy papírra vethesse ezt a különlegességet, amíg meséltem neki.

A Rajna két partját, vagyis a Konrad-Adenauer-Ufert és a Festung Ehrenbreitsteint (Ehrenbreitstein erődítmény) 2010. óta köti össze Németország legmodernebb és legnagyobb kapacitással bíró kabinos felvonója, mely a 2011-es Bundesgartenschau alkalmából épült. Mivel mind a ketten kíváncsiak voltunk az üvegaljú kabinokra, és amúgy is szerettük volna megtalálni a legszebb kilátást a városra és a folyók találkozópontjára, így pár perc múlva már a Rajna fölött lebegtünk, és emelkedtünk komótosan. A rövidke út alatt 360 fokos panoráma tárult elénk, jól látható volt az UNESCO világörökség részét képező Közép-Rajna-vidék minden szépsége.

Európa második legnagyobb épségben megmaradt erődítménye, a Festung Ehrenbreitstein hosszú múltra tekint vissza. Már 1000. környékén állt itt vár a hegyen, melyet egyre nagyobbra és nagyobbra bővítettek ki. A ma látható épületegyüttes 1817. és 1828. között épült, falai között történelmi és történeti múzeumok kaptak helyet. Itt nem csak én, de William is jól érezte magát, hiszen olyan volt, mintha visszarepültünk volna egy kicsit az ő idejébe. Sétálgattunk, nézegettük a magas masszív kőfalakat, valamikori vizesárkokat és ágyúkat. Hallottuk visszhangzani a kürtök hangját és a lovak patáinak kopogását. Végül megleltük a legszebb kilátást is Koblenzre. Előttünk a mélyben ölelkezett össze, majd vált eggyé a Rajna és a Mosel, miközben I. Vilmos császár integetett lováról a Deutsches Eckről. A távolban római híd szelte át a folyót, harangok hangja szólt az óvárosi templomokból, zöldellő szőlőhegyek kísérték hosszú kanyargós útjukon a folyókat. Mielőtt elindultunk volna vissza, William pár vonallal megörökítette a tájat a füzetébe, én pedig készítettem pár fotót és selfiet magunkról.

Mire leértünk a promenádra, már alacsonyan járt a Nap. A Szent Kastor bazilika árnyas kertjén keresztül sétálva a Mosel partján lévő Biergartenbe (sörkert) ültünk be szomjunkat és éhségünket csillapítani. A szép őszi időnek köszönhetően teltház volt, úgy tűnt, munka után szívesen töltik itt az estéjüket a helyiek, így hát mi is örömmel csatlakoztunk hozzájuk.

Lassan narancsra festette a Nap a Rajnát és a Moselt, így ideje volt elindulni az óváros felé, és szállást keresni Williamnek. Szűk utcácskákon keresztül, apró kávézók és éttermek között végül elértük a reneszánsz és barokk jezsuita épületekkel körbevett Rathaus (városháza) terét, ahol nem csak a Nap tért nyugovóra, de William is, hogy másnap folytathassuk közös utunkat.

Piros Minivel Boppardig

Másnap William gyalogosan akart elindulni a Rajna nyugati partján Boppard irányába, pont úgy, ahogyan 1817. augusztus 3-án tette, amikor először járt a környéken. Végül sikerült rábeszélnem, hogy a körülbelül 20 km-es szakaszt sokkal gyorsabban is megtehetjük a piros Mininkkel. Az autóút végig a Rajna mentén kanyarog szőlőhegyek és középkori várak között, szinte egyszer sem hagyja el a folyót. A kocsi ablakán kinézve William ismerősként üdvözölte a környező dombokon magasló Burg Stolzenfelset (Stolzenfels vár) és a Burg Lahnecket (Lahneck vár), melyekről annak idején több skiccet is készített. Szeretett volna megállni és újra lerajzolni a várakat és a környéket, de én ezúttal valami mást akartam mutatni neki, így a Mini tovább morgott az idilli tájon át.

Boppardba megérkezve libegőre ültünk. Kedves művész barátom görcsösen szorongatta vázlatfüzetét a kezében, miközben lábunk elemelkedett a talajtól, és a levegőben lógó nyitott székeken elindultunk a hegy oldalán felfelé. Ahogy egyre jobban kibontakozott a látvány előttünk, úgy szabadult fel William is, engedte el a furcsa, levegőben lebegő ülések iránti félelmét. Bármerre néztünk, a rajnai romantika legszebb arcát mutatta meg nekünk. Hátunk mögött a Hunsrück hegy domborulatai, előttünk a mindig kanyargó, hajóktól és uszályoktól nyüzsgő Rajna. A folyó talán itt a legszebb, ahogy szinte visszafordul, ezzel egy különleges ívet alkotva, amit a Gedeonseck / Vierseenblick kilátóból élvezhetünk a leginkább. Nem siettünk sehova, többször megálltunk megörökíteni a tájat. Fákkal övezett meredek, sziklás erdei úton ereszkedtünk le egészen Boppardig, ahonnan egy városi séta után vízen folytattuk utazásunkat.

Legendák nyomában – Boppardtól Sankt Goarshausenig (Loreley)

Mi is lehetett volna passzolóbb név egy rajnai hajónak, mint Loreley? Indulás után egyből felsiettünk a nyitott fedélzetre, hogy jobban láthassuk azt a legendás látványt, ami nem csak Williamet, hanem sok másik romantikus művészt is megihletett. Az őszi napfényben milliónyi zöldben és kékben csillogott a folyók atyja, hol szelídebb, hol zordabb hegyek emelkedtek mindkét oldalon. Ahol csak lehetett, szőlőkertek futottak fel a középkori lovagvárak faláig. William megismerte őket mind, habár 1817-ben inkább a romantikus fantáziát tápláló elhagyatott, magányos várromok álltak még itt. Azóta sok idő telt el, a német nemzeti öntudatra ébredésének, és nemzeti legendák ezreinek helye nem múlhatott feledésbe, így a kövek újra a helyükre kerültek, hogy régi dicsfényükben pompázhassanak a várak. Míg barátom újra rajzolta a múltat, én csak meséltem és meséltem neki. Hercegnőkről és várurakról, Rajnában rejlő kincsekről, Wagnerről és operáról, Loreleyről a szép, de gonosz tündérről, és egy kicsit magyar költőkről is. Csokonai Vitéz Mihályról, aki Debrecenben, a szülővárosomban született mindössze két évvel korábban mint William, Dsida Jenőről, és Weöres Sándorról. Művészekről, akikre szintén hatott a Rajna, vagy Loreley a szirén legendája.

Előttünk egyre jobban szűkült a folyó, már jól látható volt a híres és hírhedt szikla, mely oly sok hajós életét vette el (vesztét okozta). William táskájába csúsztatta vázlatfüzetét és ceruzáját. Csak álltunk csöndben a fedélzeten, miközben hajónk lelassult, majd megállt. Szemünkkel kerestük őt, fülünkkel hallgattunk, hátha felzeng a távolban a hívó, csalogató ének. “Loreley, merre vagy?”

Végül kikötöttünk Sankt Goarshausenben. Első utunk a Loreley szikla legmagasabb pontjára vezetett, hátha megleljük itt őt. Se tündér, se szirén, de csodálatos panoráma fogadott minket. Éles kanyart vesz ezen a szakaszon a Rajna, és erősen összeszűkül. A hegyek is vadabbá válnak, nem csoda, hogy megannyi ének és mese született itt. William sem tudott betelni a látvánnyal, szinte el sem lehetett mozdítani a kilátópontról. De akkor megláttam őt, őt akit kerestünk. Lent a mélyben, egy keskeny, hosszú földnyúlvány végén ott ült Loreley, és még most is arany haját fésülte.

Nem sokkal később már mi is lent voltunk, és lábunkat a hűvös Rajna vizébe lógatva ültünk a köveken Loreley mellett.

A régi kedves barátommal, William Turnerrel eltöltött napok olyan gyorsan elillantak, mint a nyár. Élveztem minden percét a közös felfedezésnek, a beszélgetéseknek művészetről, természetről és utazásról. Akkor és most, 1817. és 2020. Ahogy eggyé válik Koblenznél a Mosel a Rajnával, úgy folynak össze a korok, a múlt a jelennel. Azon az utolsó őszi napon ott álltam a Rajna partján St.Goarban a William Turner Platzon (William Turner tér), pontosan azon a helyen, ahol ő, és képzeletben együtt festettük meg, ahogy megcsillan a Nap utolsó fénye a túlparton a Burg Maus kövein.

(William Turner festőművész valóban végigjárta Kölntől Mainzig a Közép-Rajna-vidéket 1817-ben, melyet több rajzán és festményén is megörökített. Találkozásunk a szerző fantáziájának szüleménye.)

Olvasnál még a rajnai romantikáról? Kattints ide!

TOP 10 Koblenz, Boppard, Sankt Goarshausen

1. Ha nem szeretnénk hotelbe menni, akkor a Römerburg Appartments a legjobb. Szép, világos, jól felszerelt lakások Boppard központjában, fél perc sétára a Rhein Promenadtól. A tulajok kedvesek és segítőkészek, mindenben a vendég rendelkezésére állnak. Szintén hozzájuk tartozik a Schloss Boppard melletti felkapott étterem, a Weinhaus Römerburg, ahol helyi borokat kóstolhatunk remek ételek kíséretében. (Étterem: www.roemerburg-boppard.de, Lakás: www.booking.com/hotel/de/romerburg-appartments.de.html)

2. Boppardban járva szembeötlő, hogy mennyi olasz család lakik a városban. Ennek köszönhetően lépten-nyomon olasz fagyizókba, kávézókba és pizzériákba botlunk. Ha valami nagyon autentikusra vágyunk, és szeretnénk magunkat egy kicsit Olaszországban érezni, akkor a Ristorante Pizzeria Schnuggel Elsje a tökéletes választás. Ritka, hogy Németországban ilyen minőségű olasz ételt lehessen enni. (http://schnuggel-elsje.de)

3. A Historischer Karmeliterhof egy családi étterem Boppardban, közvetlenül a Rajna partján. Nem a megszokott vendéglátóhely, sokkal különlegesebb hangulat lengi körbe. Már a berendezése is szokatlan, inkább mintha egy családhoz mennénk vacsorára. Az asztalokat, székeket sokszor aszerint mozgatják, hogy mennyi vendég van, mekkora egy-egy társaság. Viszonylag kicsi a választék az étlapon, ami annak köszönhető, hogy csak regionális és szezonális alapanyagokkal dolgoznak. Szinte már “fine dining” keveredik a helyi hagyományokkal családias hangulatban. Top étterem, top kiszolgálás, top ízek! (www.karmeliterhof-boppard.de)

4. A Chocobar szintén egy olasz tulajdonban lévő családi vállalkozás Boppard főterén. Ahogy már a hely nevéből sejteni lehet, ez egy csokoládézó és kávézó. Szerintem a világ egyik legfinomabb jeges csokiját ittam itt, amit egy vicces, kedves beszélgetés kísért a főnökkel. Elmesélte nekünk, sokat törte a fejét, mivel helyettesíthetné a műanyag szívószálakat. Végül egy igazi olasz megoldás született, több próba után megtalálta a tökéletes makarónit, ami elég vastag ahhoz, hogy italunkat kényelmesen felhörpinthessük. Biztosak lehetünk benne, itt igazi csokiból kapjuk a csokis italunkat. (Chocobar)

5. Egy igazi gyerekkori élmény a boppardi libegő. Utoljára Budapesten, a János hegyre utaztam így. A kis lebegő székekben ülve közel 240 métert emelkedünk, miközben csodás kilátás tárul elénk. A Hunsrück magas domborulatai, Rajna-völgy és Boppard. Oda-vissza is megvehetjük a jegyünket, de ha szeretnénk, fölfelé vagy lefelé akár túrázhatunk is. (www.boppard-tourismus.de/45-0-Sessellift.html)

6. Kihagyhatatlan program a hajókázás a Rajnán, vagy akár a Mosel folyón. Több társaság és kirándulás közül választhatunk attól függően, hogy csak pár órát, vagy egy egész napot szeretnénk eltölteni a hajón. Érdemes kicsit jobban szétnézni, és kiválasztani a nekünk megfelelő variációt. Mi a Loreley-Linie Weinland hajótársaság Boppard – Loreley fél napos kirándulását választottuk. TIPP: Vegyünk jegyet az első reggeli hajóra Boppardból, így több időnk marad Sankt Goarshausenben felmenni a Loreley sziklára, és két visszafele jövő járat közül is választhatunk szabadon. (www.loreley-linie.de)

7. Ha már Rajna és rajnai romantika, akkor Loreley. Ki ne ismerné, a szép, de gonosz szirén történetét. Sankt Goarshausen után összeszűkül a folyó, vadabbá válik a táj. Miután kikötött a hajó, keressük meg az 535-ös buszt, ami felvisz minket a Loreley szikla tetejére. (A szálláson kapott Gästekarte-val ingyenes a tömegközlekedés a környéken.) Egyszerűen nem lehet betelni a táj szépségével. Ha időnk engedi, még nyári bobozhatunk is fent, mielőtt a busszal visszamegyünk Sankt Goarshausenbe. Ha pedig még nem elég a legendákból, közvetlenül a szikla alatt, egy vékony, hosszú földnyelven megtaláljuk Loreley gyönyörű szobrát, amint hosszú haját fésüli a Rajnát nézve. (www.loreley-touristik.de/meine-loreley/loreley-plateau/)

8. A kabinos felvonó Koblenz egyik fő látványossága, mely a Rajna promenádot köti össze az Ehrenbreitstein erőddel. Csupa üveg kabinokban tehetjük meg az utat a Rajna fölött. Jegyünket használhatjuk oda-vissza ugyanúgy, de lehetőség van egy round tripre is. Ebben az esetben az erőd meglátogatása után leereszkedhetünk a partra egy siklóval, majd komppal át a Konrad-Adenauer-Uferra. Szánjunk bőven időt a programra, mert rengeteg a látnivaló a Festung Ehrenbreitsteinon belül és kívül is. (www.seilbahn-koblenz.de)

9. Lehet, nem a legnagyobb gasztronómiai élmény, de hangulatban és kilátásban verhetetlen a Biergarten Koblenzben a Deutsches Ecknél, közvetlenül a Mosel partján. Érdemes egy kicsit megpihenni, és meginni egy pohár üdítőt, egy korsó német sört, vagy megkóstolni a rajnai borokat a napernyők alatt.

10. Koblenz óvárosában hangulatosabbnál hangulatosabb kávézók és éttermek várnak ránk. Szinte nem lehet mellé fogni. Mi az Alex nevű trendi éttermet és bárt választottuk, ahol a fárasztó és meleg őszi napot friss házi limonádékkal zártuk. (www.dein-alex.de/koblenz)