Korinna's World

Az én Kína történetem… – Egy a Community Center Shanghai felkérésére készült cikk

Még ma is pontosan emlékszem arra a szívszorító érzésre, amikor az üres házunk ablakában állva figyeltem a kamiont amint lassan, komótosan elindul. Az egész életünk, 15 év Németország és a hozzá fűződő emlékeink, a múltunk volt bedobozolva. A hatalmas jármű megindult Böblingenből Magyarország, Budapest felé, hogy a világjárvány kellős közepén az egész életünket a nulláról kezdjük újra a földgolyó másik felén.

A férjemmel együtt közösen döntöttünk, mégis nagyon nehéz volt magunk mögött hagyni régi életünket. Szinte nem volt nap, hogy ne sírtam volna abban az időben, hiszen minden a múlté vált amit addig felépítettem. A gyönyörű házunk, ahol a kertben a virágaim minden alkalommal mosolyt csaltak az arcomra, a tánciskolám, ahol a tanítványaimmal egy nagy család voltunk, a barátaim és még mennyi minden… A németországi búcsú azonban még csak a kezdet volt. A legnehezebb búcsú még váratott magára Budapesten.

Aztán eljött az a bizonyos nap és az a bizonyos búcsú… Búcsú Európától, búcsú a szüleimtől. Mintha egy hatalmas szikla nehezedett volna a mellkasomra. Levegő után kapkodtam, lábaim remegtek, fájt mindenem. A könnyeim szünet nélkül hullottak a ruhámra, a repülőtér padlójára. Ezek egyszerre voltak az öröm és a búcsú okozta bánat könnyei. 

Úton valahol a Pamír hegységben – Xinjiang

2021. december 10-én hajnali 4-kor fejenként 2 bőrönddel álltunk a budapesti Liszt Ferenc reptéren. Idegesek voltunk, az utolsó pillanatig próbáltunk mindent betenni a csomagokba, minden beutazási papírt összerakni, zöld kódokat letölteni. Nem maradt már időnk aludni, de talán nem is tudtunk volna. Nehéz heteken voltunk túl, sok idegesség, sírás. Akkor lehetetlennek tűnt, hogy egyáltalán sikerül eljutnunk Kínáig. Vízum, speciális engedélyek, PCR tesztek és vérvételek megszámlálhatatlan sora. Mindez egy olyan időszakban, amikor Kína hermetikusan lezárta a határait, kitiltotta a nemzetközi repülőket. De nekünk be kellett jutni! A budapesti kínai közösség segítségének köszönhetően az utolsó utáni percre mégis meglett a repülőjegy és minden speciális COVID engedély. Azt hiszem, életem egyik legrosszabb napjai voltak ezek. Féltem. Féltem Európát, a családomat, a barátaimat otthagyni. Féltem az idegen kultúrától, az ismeretlentől és a bizonytalanságtól. Féltem az egész szituációtól ahogy Kína a vírust kezeli. Féltem azzal a tudattal elindulni, hogy valószínűleg 3 év múlva láthatom újra a szüleimet. Félelem, ami szinte megbetegített. 

Két nappal később már a napsütötte Xiamenben figyeltem a tenger hullámait a szobámból. Csak egy résnyire tudtam kinyitni az ablakot, kimenni nem lehetett. Habár tudtam, a következő három hetet, így a karácsonyt és az újévet is ebben a szobában fogom tölteni egyedül, az elmúlt hetek idegeskedései után mégis békés nyugalom szállt meg. Napi rutinná váltak a tesztek, vérvételek, lázmérések. A csendet csak a műanyag fóliával borított folyosón közeledő kezeslábasba öltözött alak közeledő léptei törték meg. Néztem a napfelkeltéket és a naplementéket, a felhőkarcolókon esténként felgyulladó karácsonyi fényeket, és a tengerpart pálmafái alatt táncoló nyugdíjasok csoportját.

Abban az időben egyedüli külföldiként érkeztünk Xiamenbe, így senki sem tudta igazán, hogy mit kezdjen velünk. Nekünk viszont nem ez volt a végállomás. Újabb nehézségekbe ütköztünk. Végül többszöri oda-vissza út a karantén hotel és a reptér között után végre megérkeztünk Ningboba, majd Hangzhou Baybe. Újabb egy hét bezártság valahol a város szélén a semmi közepén, de itt legalább már újra együtt voltunk Gáborral, a férjemmel. Emlékszem, a cég egy gyönyörű virágcsokrot és hatalmas gyümölcskosarat küldött nekünk, teli a számomra egzotikus, ismeretlen gyümölcsökkel. 

Sanghaj

Több, mint négy hete szálltunk fel Budapesten a repülőre. Gábor elindult első napján a céghez, én pedig a füzetemmel boldogan ültem le a hotelban az első “szabadon” elfogyasztott reggelim mellé. A kis virágos füzetem az első naptól a mai napig hű kísérőm, az én kínai történetem őrzője. Azé a történeté, ami nehézségekkel és sok fájdalommal indult, de szerelemmé vált. Olyan szerelemmé, ami váratlan volt, a semmiből robbant be az életembe, magával ragadott, és azóta sem enged el.

Hat hónap elteltével bekövetkezett az amitől féltünk. Egyik napról a másikra bezárták a design stúdiót és a tervezést visszahelyezték Európába. Két választásunk maradt. Európa, ahol felszámoltuk az életünket, vagy az éppen hónapokra lezárt Sanghaj, egy új cég és egy újabb kezdet. Ez utóbbi mellett döntöttünk…

Gyerünk Sanghajba!

Északi Bund – Sanghaj

Június volt és közel 40 fok. Testünk nehezen tűrte a számunkra szokatlan párás meleget. Dobozainkat egy ideiglenes szállásra pakoltuk be valahol Pudongban. Hőség ide, hőség oda, izgatottan indultunk el a metró felé. Majdnem két óra telt el, mire végre megpillantottuk azt, amit addig csak képes könyvekben láttunk. Olyan valótlannak és hihetetlennek tűnt. Szinte egyedül álltunk a Bundon a csodálatosan kivilágított épületek előtt. Mélyen magamba szívtam a tenger illatára emlékeztető sós levegőt.

Hosszan álltunk a korlátnál, hol magunk mögé, hol szembe a túlpartra pillantottunk. Nem győztük csodálni amit láttunk. Talán azóta sem láttuk olyan gyönyörűnek a Bund történelmi épületeit és Lujiazui ikonikus tornyait, mint azon az estén. Hosszú idő után először akkor ott tudtuk, végre újra otthonra leltünk.

Sanghaj

Sanghaj… Azt szoktuk mondani, Berlin az nem Németország, Berlin az Berlin. Ugyanezt gondolom Sanghajról is. Sanghaj nem Kína, Sanghaj az Sanghaj. Egy város, ami folyton mozog, folyton változik. Múlt, jelen és jövő, melyek most még jól megférnek egymás mellett. De ki tudja meddig. A régi városfalon belüli óváros lassan teljesen eltűnik, miközben egy kicsivel távolabb Hongkou kerületének vezetősége a Sanghajba menekült zsidók emlékének megőrzésén fáradozik.

Ezzel szemben a Bund és környéke újra fénykorát éli, a gazdagság, luxus és csillogás szele lengi be. Az európai történelem ismeretének fényében Sanghaj egy viszonylag fiatal város egy nagyon különleges, egyedülálló történettel, ami itt még nem ér véget. Éppen hogy csak elkezdődött… Imádom ezt az eklektikus hangulatot, művészként minden nap újra és újra magával ragad a város.

Yu Garden – Sanghaj

Szeretem a késő őszi, kora téli reggeli hideg fényeket. A nyüzsgő utcákat, a kis reggeliző helyekből kiszökő illatokat, és a friss baozi-ből felszálló gőzt. Csönd honol a shikumen-ek világában. Ruhák száradnak a reggeli napfényben, miközben aranyhalak csillannak meg a csobogó vízben az egyik díszes öreg kapu aljában. Szeretem tavasszal a rózsaszínen virágzó cseresznyefákat, melyek lágyan körbeölelik Petőfi Sándor magyar költő szobrát az egyik sanghaji parkban, miközben nyugdíjasok csoportja nagyot szürcsöl a forró teából és nevetve csapja a kártyalapokat az asztalra. A nyári késő esti csöndes sétákat a Suzhou Creek partján és a decemberben fényes csillagként ragyogó karácsonyi fényeket a Bundon. Szeretek sétálni a barátommal az ősi víziváros szűk utcáin, nevetni a csirkelábon és a malacorron, vagy csak ülni az egyik kávézóban és nézni a helyieket. Együtt pördülni a színes szoknyákban a táncos testvéreimmel a táncstúdióban, miközben fekete bozontos “flamenco ebek” vigyázó szeme követi minden lépésünket. Sanghaj…

Travel bloggerként és íróként azonban nem csak Sanghaj nyújt számomra végeláthatatlan inspirációt. Kínát járva szívem szerint minden egyes történetet úgy kezdenék, hogy “egy gyerekkori álom vált valóra amikor… “. Sokszor kérdezik tőlem, melyik a kedvenc helyem Kínában. Ilyenkor a válaszom, “Mindegyik!”. Minden egyes helynek megvan a saját története, emberei és hangulata. Természetesen a kedvenceken belül vannak a “kedvenc kedvencek”.

Guangxi volt az első tartomány ahova utaztunk. Bejártuk a kínai-vietnámi határvidéket, Nanningban szálltunk fel először a gaotie-re. A Longsheng rizsteraszok és a hosszú hajú Yao nők elvarázsoltak minket, akárcsak Fekete Szakáll és az ő kormoránjai, Liu Sanjie története és Yangshuo mesés tájai.

Xingping – Yangshuo, Guangxi

Hua Mulan legendáját követve súlyos fakapun léptünk be a kerek udvarra, ahol a finomabbnál finomabb ételekkel roskadásig megpakolt asztal körül már várt minket a család. Leültünk közéjük, és hagytuk magunkat elveszni a Fujian tulouk és lakóik varázslatos és ősi világában. 

Jiqing lou  – Chuxi falu, Fujian

A kínai-orosz jégtündéreket követve érkeztünk meg Harbinba, a jég és hó világába, ahol mintha egy régi orosz mesekönyv rajzolt lapjaira léptünk volna. 

Qinghai-tó – Qinghai tartomány

Egy képzeletbeli teve hátán jártuk be azt a világot, ami már gyerekként is elvarázsolt. Szőrös barátommal együtt indultunk el Dunhuangból az ősi Selyemúton. 

Góbi sivatag – Dunhuang

Mesék és legendák, az ember és a természet által alkotott csodák kísérték végig utunkat. A Taklamakán-sivatagot megkerülve mintha az “1001 éjszaka meséjébe” csöppentünk volna. Kashgar színes óvárosa, a fűszerek illata, a vidám zene visszarepített minket az időben a távoli kelet misztikus világába. 

Ahol négy ország határa találkozik – Tashkurgan, Xinjiang

A Karakorum hegység vad sziklái zordan magasodtak az ég felé a négy ország határán, miközben sötét szőrű vad tevék legelésztek az égi füves pusztákon. Mennyei tavak, ahol a sivatag forró aranyszínű homokja találkozik a jegesen megcsillanó fehér hóval. Varázslatos sóstó, aminek a felszínére lépve megszűnik a föld és az ég közti távolság, mintha egyszerre lennénk jelen az általunk ismert világban és annak a megfordított változatában. Hol kezdődik és hol ér véget a valóság? Ilyen lenne a mennyország? 

Azt hiszem, nem tévedek ha azt mondom, sok ember számára Tibet jelenti a mennyországot.

Potala palota – Lhasa, Tibet

Az elmúlt közel 20 évben nem volt olyan mozifilm, dokumentumfilm amit ne néztünk volna meg, olyan újságcikk vagy hír amit ne olvastunk volna el, legyen szó magyar vagy külföldi hegymászóról. A Mount Everest és története rabul ejtett minket. Gábor mindig azt mondta, egyszer majd megmásszuk az alaptábort a nepáli oldalon. Akkor még nem tudtuk, hogy az élet Kínába fog vezetni minket, és olyan közel leszünk a Mount Everesthez mint még soha előtte.

Tavaly májusban elsőként érkeztünk Lhasaba amikor megnyitották Tibetet a Kínában élő külföldiek előtt. Az időjárás azonban nem volt kegyes hozzánk, a hegy nem mutatta meg magát nekünk. Elkeseredettségünk, szomorúságunk és az 5000 méteres magasság miatti furcsa fizikai állapotunk rányomta a bélyegét utazásunk további részére. Akkor úgy gondoltam, nem lesz egy “még egyszer”, nem tudjuk megcsinálni megint.

Idén októberben azonban újra útnak indultunk Tibetbe. Nagy távolság, sok pénz, rengeteg fáradság és nehézség, oxigénhiány 4000-5000 méter magasan… Idegesség, feszültség, hogy a hegy megint elrejtőzik. Az utazásunk napján hatalmas havazás, ami miatt lezárták az Everest teljes környékét. 3 nappal később azonban újra ott álltunk azon a bizonyos hágón, ahonnan a Himalája teljes hegyvonulata látszik a világ öt legmagasabb hegyével.

Az ötből azonban csak négy látszott, az Everest akárcsak tavaly, idén is felhőbe burkolódzott. Tudtuk, hogy időbe telik még mire elérjük az alaptábort, mégis kezdett úrrá lenni rajtunk a pánik. Nem lehet, hogy megismétlődjön a tavalyi történet. Aztán megtörtént a csoda… Sosem fogom elfelejteni, amikor az egyik szikla mögül először pillantottam meg a világ legmagasabb hegyének egy darabkáját. Annyira hihetetlen volt. Ahogy közeledtünk, egyre nagyobbá vált, teljes pompájában mutatta meg magát a kora esti fényekben.

Szemeimben összegyűlt a könny. A feszültséget és fáradságot öröm és boldogság váltotta fel, könnyeimet nem tudtam tovább visszatartani. Ott álltam a fenséges óriás előtt és zokogtam. Ezúttal azonban nem a bánat, hanem az öröm könnyei hullottak a Himalája szikláira, hiszen ott álltunk mind a ketten a dermesztően hideg jeges szélben a Mount Everest tibeti alaptáborában. Lassan bukott le a Nap az Everest mögött, először aranyra, narancsra, majd rózsaszínre festve a havas hegycsúcsot. A szimfónia utolsó akkordjaként pedig szinte lángra gyújtotta az eget a már sötétbe burkolódzott Everest mögött. Lassan kirajzolódtak a csillagképek a tiszta éjszakai égbolton, és mi gondolatban elindultunk a távoli messzeségbe a tejúton.

Mount Everest alaptábor – Tibet

Idén decemberben három éve, hogy nem csak a képzelet szárnyán, hanem a valóságban is elindultunk az ismeretlen messzeségbe, Kínába. Visszatekintve távolinak tűnnek a kezdeti nehézségek. Boldogok vagyunk, mert a sok jónak és szeretetnek köszönhetően újra Kína mellett döntöttünk és Kína is mellettünk döntött.

A mi Kína történetünk tovább íródik…

Horváth Korinna

Horváth Korinna Budapesten a Magyar Iparművészeti Egyetemen (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) öltözék tervezőként végzett. A különböző művészeti ágakat mindig egynek gondolta, mindig minden munkájában “összművészetre” törekedett. Master diplomamunkájában is egyszerre jelent meg a képzőművészet, az irodalom, a tánc és a zene. Diplomája után két hónappal Németországba költözött, ahol kezdetben színházi jelmeztervező asszisztensként, majd két német cégnél divattanácsadóként dolgozott. Továbbra is festett, táncolt és írt. Festményei több országban voltak kiállítva, még Kanadába is eljutottak. Eközben több neves tánctanárnál tanult és szerzett bizonyítványt. Táncosként és tánctanárként bejárta Európát. Saját tánciskoláját közel 10 évig vezette, emellett továbbra is színpadi kosztümöket készített. 2021. októberében hagyta el Németországot, hogy férjével Kínába költözzenek. Korinna a Magyar-Kínai Baráti Társaság tagja, főállású író és blogger.

A cikk eredeti angol nyelvű változata a Community Center Shanghai oldalán olvasható.

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

error

Tetszik a KORINNA'S WORLD? Iratkozz fel!