Mese a tevéről aki megtalálta a karácsony csillagát

Valahol messze messze a távoli keleten, sok ezer fényesen ragyogó csillagon túl, ott ahol két sivatag találkozik a zord sziklás hegységgel, egy zöldellő oázisváros közepén lévő illatoktól és színektől kavargó bazár napernyője alól egy csillogó barna szempár figyelt. Az élénk sárga és piros fűszerek finomra őrölt púderszerű porát lágyan kapta fel a homokdűnék felől érkező esti szél. Friss gránátalmalé és rózsatea, melyek a nyárson sülő zöldségek és húsok illatával keveredtek. Vidám dobszó hangjára egyszerre dobbantak a lábak, csattantak össze a tenyerek.

Óvatosan kidugta szőrös fejét a többiek közül, patájával finoman dobogva ő is követte a zene ritmusát. Figyelt. Szerette a bazári forgatagot és annak élénk hangulatát. Aznap azonban valami más volt. A kövér telihold megvilágította az esti égboltot és az alatta lustán elterülő sivatagot. Talán csak egy látomás volt, talán igaz sem volt. Valami szokatlan suhant át a tömegen. Csak egy pillanat volt, egy villanás, ami aranysárgán csillant meg a holdfényben. Kíváncsi volt, hiszen ilyet még sosem látott. Hosszú nyakát kinyújtotta, patás lábával óvatosan kilépett az árnyékból. Lassan kirajzolódott kecses kétpúpú alakja. Korgavan, a kis teve elindult, hogy megkeresse a sűrű bazár hangos tömegében az aranysárgán megcsillanó tüneményt.

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Miközben szemei kutattak, mintha egy távoli nagyzenekar szimfóniája csendült volna fel lágyan valahol az éjszakai sivatagban távol a bazári forgatagtól. A szélben morajló apró homokszemcsék énekké formálódtak, melyek hívó szavának Korgavan nem tudott ellenállni. A varázslatos telihold mellett egy apró, de annál fényesebb csillagra figyelt fel. Érezte, hogy a homokdűnék felől érkező énekhang után kell mennie. Lépést lépés követett, patái hangtalanul süppedtek a finom homokba. Akár a tengeren úszó hajó, púpjai békésen ringtak hol jobbra, hol balra. A homokdűnék szinte piramisként magasodtak az ég felé, miközben íves puha hullámmá szelidült az éles szegély. Máshol jámbor kígyóként tekergőzött, majd óriás halpikkelyek formájában sorakoztak fel. Korgavan ugyan jól ismerte a sivatag kietlen világát, mégis lassan haladt felfelé a meredek dűnék oldalában. Néha visszafordult, hogy láthassa a könnycsepp formájú tavat a körülötte lévő oázissal és a várossal. Az volt az otthona, most mégis maga mögött hagyta, mert a szíve másfelé húzta. Tudta, meg kell találnia a fényesen felcsillanó aranysárga égi tüneményt ami átsuhant a bazáron.

Hosszú órák óta vándorolt. A hideg sivatagi éjszaka havat hozott magával, mely lassan fehérré változtatta a tájat. A láthatáron felkelő Nap első sugarai megcsillantak a jéggé fagyott hópelyheken. Korgavan még sosem látott ilyen csodálatos tájat. A jég és hó világába érkezett, ahol a távolban élénk zöld épületek arany hagymakupolái bukkantak fel sorban. Ahogy közeledett, a kupolák mintha megelevenedtek volna. Akárcsak a hagyma rétegei, szépen lassan levetették fényes külső burkukat és megmutatták kerek piros alakjukat. Telihold formájú mosolygós arc piros orcával, két hosszú szőke fonott copf, díszes öltözet. Egyformák voltak, mégis különbözőek. Korgavan végignézett mindannyiuk babaarcán. Olyan ismerősek, gondolta. Talán köztük lenne az aranysárga égi tünemény amit keres? Elbizonytalanodott. Most, hogy felkelt a Nap, már nem kísérte útját a Hold és a fénylő csillag. Mi tévő legyen? Merre induljon tovább? A szépséges kerekded babák mintha olvastak volna a gondolatában, pördültek egyet a friss hóban és egyenletes sorba rendeződtek. A legkisebbtől a legnagyobbig mind ott álltak egy díszes falat képezve, mint akik utat mutatnak, merre tovább. Akárcsak a puha homokban, Korgavan most is finoman, de magabiztosan lépkedett a porhanyós hóban. A babák sorát követve lassan maga mögött hagyta a téli mesevilágot. 

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Gyalogolt és gyalogolt, hosszú lábai jól bírták a hetedhét világon átívelő fárasztó utat. Az ég és a föld szinte eggyé vált, mintha megszűnt volna a kettő közti távolság. A fiatal teve szétnézett, de nem tudta eldönteni, hogy még az általa ismert valóságban jár, vagy már az égiek országában. Lenézett a lábaira és figyelte, ahogy patái felborzolják a víz borította fehér sóréteget. Érezte ahogy a felcsapódó sókristályok végigperegnek hosszú kecses lábain. Csönd honolt a végtelen tájon, csak lépteinek halk csobbanása hallatszott. Elveszítette a valóságérzetét. Egyszerre látta az égboltot fent és lent, a távolban magasodó havas hegycsúcsokat maga előtt és a lábai alatt. Két világban járt, ahol nem tudta többé merre találhatja az aranysárga égi tüneményt. Elveszett. Kövér könnycseppek jelentek meg barna szemében, melyek lassan végiggördültek szőrös pofáján, majd a varázslatos sóstó vizébe csöppentek. A lehulló könny felzavarta a tükörsima vízfelületet. Ahogy egyre nőttek a hullámok, a végeláthatatlan horizonton feltűnt egy fehér jak alakja. Akárcsak a tavat körbeölelő hegyek látképe, az idős jak is egyszerre létezett a két világban. Míg evilági alakját színes porfelhő ölelte körbe, ami Korgavant az otthonára, a bazár illatos fűszereire emlékeztette, addig a tükörkép homlokán felcsillant egy fényes csillag. Az ifjú teve egyből megismerte az aranyló égi jelet. Miközben a jak megrázta hosszú szőrét, az őt borító színes porfelhő fátyolként lebbent fel a magasba, hogy a lágy szellőben szállva megmutassa a helyes irányt Korgavannak, mely kivezette őt a tükörképek világából.

Múltak a nappalok és az éjjelek, az ifjú teve patái immár hangosan és lendületesen dobogtak a sziklás talajon. Úgy tűnt, az égiek felfigyeltek rá. Miközben újra felkúszott az éjszakai égboltra a kövér Hold, az idős  fehér jak színes fátylai alább hullottak, hogy a szivárvány hét színében pompázó lágyan hullámzó kőtengerré, szivárvány heggyé váljanak. Korgavan napok óta úton volt. Kimerülten rogyott össze és álomba szenderült. Álmában elhagyta a földet és magasan repült. Színes hegyeket látott, mintha Isten leejtette volna a festékes palettáját a földre. Vörös, kék, zöld, fehér, sárga… Gyerekek táncoltak szüleikkel dobok ritmikus hangjára, miközben a hideg éjszakában meleget adó tűz narancsos lángjai az égig szálltak.

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Az éj színeit lassan a felkelő Nap fénye váltotta. Még mindig a felhők között járt. Patái alatt mintha kővé dermedtek volna az esti tűz lángcsóvái. Mozdulatlanul, vörösen fodrozódott a végeláthatatlan tűztenger, egyre vadabbá vált a táj. Éles sziklák, égig érő sötét hegycsúcsok magasodtak ameddig a szeme ellátott. A hegység lábánál az okkersárga, a barna és a zöld különböző árnyalatai keveredett a füves fennsíkon, melyen tevék csoportja legelt. Korgavan megörült. Távoli rokonoknak vélte a vadonélő fekete jószágokat. Ők azonban a kietlen és vad tájhoz szokott sötét szívű állatok voltak, akik idegen betolakodóként tekintettek rá. Télies bundájukat hideg jeges szél borzolta, szemükben forró tűz izzott. Fejüket magasra emelték és vicsorítva kiáltottak fel. Mintha egy harci ordítás lett volna, melyre mindannyian vágtába kezdtek az ifjú teve irányába. Patáik alatt porzott a föld, fűcsomók repültek mindenfelé. Korgavan rémülten állt a zordon hegyek által körbeölelt füves pusztán és nézte az egyre közeledő vad tevecsordát. Reszketett. Nem tudta mi tévő legyen. Felnézett az égboltra, melyet a félelmetesen magas sziklák szinte eltakartak. Legnagyobb meglepetésére a csillagok egy teknős alakját rajzolták ki, akinek a szeme pont olyan csillogóan ragyogott, mint az az aprócska csillag, amit útja legelején látott meg az otthonára fényesen lesütő kövér telihold mellett. Az égi csillagteknős lágy hangja távolinak tűnt, Korgavan mégis jól hallotta. 

-Ne félj kicsi teve! Csak aludj tovább, és kövesd az álmod – suttogta.

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

A hang olyan mámorító volt, hogy Korgavan nem tudta tovább nyitva tartani a szemét. Nehéz dús szempillái lecsukódtak, teste könnyűvé vált. Az éjszakai égbolton repült, ahonnan felülről és távolról látta a dühös fekete tevék száguldó csordáját. A zord hegyek már egyáltalán nem tűntek olyan zordnak. A sziklák mind állatokká változtak, akiket az idős arany teknős vezetett. Csillagok világították meg égi útjukat, miközben a táj alattuk egyre szelídebbé vált. Vígan tekergő, hangosan csobogó ezüstszínű folyó mellett értek földet. A csillagok alá hullottak a mennyből és a kis tevét segítő varázslatos állatok mind kisebb-nagyobb kúpformájú, jádezöld dombokká, hegyekké változtak.

– Kilenc nap és kilenc éjjel telt el mióta elindultál otthonról. Hét világon át követted a kerek telihold fényes csillagát, hogy megtaláld a bazár színes forgatagában felcsillanó aranysárga égi tüneményt – szólalt meg a teknős. Itt az ideje, hogy felébredjél.

Korgavan kinyitotta barna szemeit és csodálattal nézett körbe a puha takaró alól. Forró kakaó gőzölgött mellette a kisasztalon, fahéj és narancs illata lepte be a szobát. A kandallóban halkan ropogott a tűz, narancsszínű lángok táncoltak vidáman, melyek a szivárványszínű hegyekre és az utazására emlékeztették. Igaz volt, vagy talán csak egy álom? Szőrös fejét felemelte és felnézett, hogy megkeresse a csillagot. Egy díszekkel és fényekkel gazdagon megrakott élénk zöld fenyőfa magasodott fölé, aminek a tetején megcsillant a fényes csillag, mely hű társa volt hosszú útján. Egy kislány szaladt be a szobába kezében piros selyemszalaggal, melyen apró arany csengők csilingeltek. Hosszú szőke haja pont úgy hullámzott, mint az a bizonyos villanás a bazári forgatagban, ami aranysárgán csillant meg a holdfényben. Boldogan kapta fel a szépséges puha tevét a karácsonyfa alól, csinos masnit kötött hosszú nyakára és magához szorította. Korgavan tudta, ők ketten örökre barátok lesznek.

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @gabriel.nemeth.photography