Luxus resort, vagy szellemváros? – Qidong, a “sanghaji kis Sanya”

Egész életemben a tenger mellett szerettem volna lakni. Amikor Sanghajba költöztünk, olyan közelinek éreztem magamhoz a tengert, mint még soha. A Huangpu folyó partján sétálva néha megcsapja az orromat a széllel érkező tenger illata. Ilyenkor becsukom a szemem, mély levegőt veszek és magamba szívom azt a jellegzetes sós levegőt. Megszűnik körülöttem a mindig nyüzsgő megapolisz és képzeletben már a folyó torkolatánál járok ahol a Huangpu egyé válik a tengerrel. Igen, Sanghaj mondhatni a tengerparton fekszik, de mégsem…

Sanghaj és a Huangpu folyó látképe.
Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Már nem is tudom hogyan, de egy nagyon gyors ötlettől vezérelve, pár órával később már az esti vonaton ültünk és észak felé magunk mögött hagytuk Sanghajt. Két és fél órával később egy kínai mércével mérve kicsi és kietlen, de szinte vadonatúj állomásra érkeztünk. Alig pár éve Qidong városa (启东 Qǐdōng) még nem büszkélkedhetett pályaudvarral. A 2019-ben átadott épület azóta se fogad túl sok vonatot, Sanghaj és Qidong között naponta mindössze kettő gaotie (gyorsvonat) közlekedik. Némi várakozás után megérkezett a vidám taxisofőrünk, aki alig hitt a szemének, hogy kifogott két külföldit ott ahol a madár se jár. Sötét és kihalt utakon jártunk, de mint mindenhol Kínában, itt is kétszer négy sávos tökéletes autóutakon. Néha egy-egy távoli ablakban halvány lámpa fénye pislákolt, de közelebbi életnek nyomát se találtuk. Nem baj, majd világosban többet fogunk látni, gondoltuk. Az éjszakai sötétségben úgyse látszik a tenger.

Egy óra elteltével sofőrünk lelassított egy kicsit ütött-kopott delfineket ábrázoló szoborcsoport mellett, majd áthajtott egy gyéren kivilágított sorompón. Párizs, Makaó, Las Vegas és első kínai lakhelyünk, Hangzhou Bay elevenedett meg hirtelen előttünk, leszámítva azt a tényt, hogy minden sötét volt és kihalt. Megszámolni sem tudom hány tipikus párizsi “Szajna hídon” hajtottunk át, miközben monumentális arany lovas szoborcsoportokat, “európai” villákat, és a pálmafák között megbúvó dinoszauruszokat hagytunk magunk mögött. Végre megérkeztünk.

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @korinnas_world

Lassan öt éve lesz, hogy elhagytuk Európát. Igen, itt minden sokkal, de tényleg sokkal sokkal nagyobb. De még így is… Döbbenten álltunk az Evergrande Venice Hotel bejáratában. Az 1200 szobával rendelkező szálloda méretei felfoghatatlanok. A júniusi forró és nehéz pára azonnal rátelepedett a bőrünkre és a ruhánkra. Olyan mély csönd borult a környékre, mint még soha mióta Kínába költöztünk. Sehol egy emberi lélek, csak a helyi békák hangos koncertje zengett az éjszakában. Kicsit bátortalanul léptünk be a francia kastélyok által inspirált luxus hotel félig kivilágított grandiózus előterébe, melynek méretei mellett elveszett a mi két alakunk. Kezdtünk elbizonytalanodni, hogy biztosan jó helyen járunk e.

Talán fél 11 felé járhatott az óra, a fiatal portás kislány álmos tekintete egy pillanat alatt rémültté vált a két felé közeledő külföldi láttán. Én igyekeztem kínaiul elmondani neki, hogy szobafoglalásunk van, de ő izgalmában leragadt annál a ténynél, hogy egy külföldi biztosan nem beszél kínaiul, így miközben kis híjján elájult zavarában, próbált valamit angolul mondani nekünk. Amíg ő kereste a szavakat, a kedves, de ideges viselkedése teljesen elbizonytalanított a saját kínai tudásomban. A kicsit groteszkre sikerült, de aranyosan vicces szituáció végén mind a ketten megkönnyebbülve sóhajtottunk fel, mi pedig a szobakártyánkkal a kezünkben végre elindultunk a monumentális kínai “francia kastélyban”, hogy álomra hajthassuk a fejünket.

Hajnalban többször felébredtem és minden alkalommal izgatottan rohantam ki az erkélyre, hogy láthassam a napfelkeltét a tenger fölött. De nem hogy Napot, még a tengert sem láttam. Az egész tájra forró, nehéz és vastag fehér habos pára telepedett. Olyan, amiben még az orrom hegyéig sem láttam el. Bőrömre azonnal rátelepedett a ragacsos levegő, hajam egy pillanat alatt olyan göndör lett, mint a gyerekkori fotóimon, miközben meztelen talpamon éreztem az apró homokszemcséket amint vastag rétegben ráragadnak az erkély kövezetéről. De még mindig bíztam… Bíztam az időjárásban, bíztam a tengerben… Visszafeküdtem aludni…

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Dél körül aztán mintha halványan megjelent volna a horizont. És igen, a tenger is előbújt. Ugyan nem a legszebb arcát mutatta, de végre ott volt. Ahogy lassan kirajzolódott a kert és a part képe, kiderült, hogy nem csak az időjárás mutatja szomorú arcát, hanem a hotel is. Nem igazán értjük miért pont nyáron, miért pont a nyaraló időszakban bontották fel az amúgy tengerbe nyúló medencét és szinte a teljes homokos privát strandot, amelyre a hotel olyan büszke. Állítólag délről, a kedvelt kínai üdülőhelyről, Hainan szigetéről szállították ide a fehér homokot. A hableány szobrokkal díszített kagyló formájú medence és a “Maldív-szigetek” mindig kék és fehér tengerpartja helyett azonban eső, pára, szürke és barna árnyalatok, és egy nagy építkezés fogadott minket. Most mi legyen? Nézzük a jó oldalát, legalább csönd van és kevés ember, gondoltuk.

Kora délután úgy tűnt, eljött az idő, hogy kimenjünk egy kicsit szétnézni. Este a sötétben olyan kihalt volt minden. Legnagyobb meglepetésünkre nappal sem találtunk túl sok életet. Közvetlenül a tenger mentén pár évvel ezelőtt felhúztak egy komplett várost. Pont úgy, mint Hangzhou Bay-ben, itt sem volt semmi előtte. Talán azt gondolták, a sanghaji lakosok majd befektetik pénzüket az itteni ingatlanokba, hogy a tengernél töltsék szabadidejüket. Az ötlet akár jó is lehetett volna, hiszen itt egy tengerpart amit feltöltöttek fehér homokkal, betongáttal elkerítettek egy részt, ahol nincsenek hullámok és mindig türkizkék (lenne) a víz. Autóutakat, szállodákat, “európai” stílusú kertes villákat és megszámlálhatatlan mennyiségű több mint 30 emeletes beton lakóházat építettek. Pálmafák, gyümölcsfák, nád, kis tavak. Mindez nagyon jól hangzik és egy idilli képet fest. Azonban valami oknál fogva a terv félbemaradt, így ezek az emberi ésszel mérve felfoghatatlan méretű óriások ott maradtak elhagyatottan. Senki sem foglalkozik velük, csak az idő. Az idő, akinek nem tudnak ellenállni. A növényzet lassan visszafoglalja a területet, habár ez igen nehéz ilyen beton monstrumokkkal szemben.

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Fotó: @gabriel.nemeth.photography

Igaz, a hely elég szürreális volt és néha nagyon furcsa érzés fogott el minket, hogy egy “szellemvárosban” töltjük a hétvégénket, de mégis sikerült megtalálni a szépséget is. Amikor éppen nem esett az eső, hosszan ücsörögtünk a homokban a parton és vidáman integettünk a videó chatelő kínai turisták otthon maradt rokonainak és barátainak. Sétáltunk a langyos hullámok között, melyek lágyan simogatták lábunkat. Elektromos robogóra pattantunk, hogy a part mentén legalább egy működő kávézót találjunk ahonnan nézhetjük a tengert és élvezhetjük a csöndet. Ugyan Kínában voltunk, de egy délelőtt alatt megjártuk Svájcot, Hollandiát, Belgiumot és Párizst. Összebarátkoztunk szinte minden ott nyaraló családdal, és a hotel aljában lévő kávézót üzemeltető házaspárral. Elmotoroztunk a Golden Beach nevű helyre, ahol a belső-mongóliai tapasztalataink után úgy döntöttünk, az ilyen típusú “élmény parkok” nem nekünk valóak. Kisvonat, kibelezett repülőgép, Transformers kínai sárkány és kagylókeresés az iszapban. Jianbinget ettünk az autóút szélén kis műanyagszéken ülve és ráleltünk a magyar paprikás csirke ízű rákra. Néztük a szélben táncoló papír sárkányokat és arra gondoltunk, hogy milyen szép lehetne ez a hely. Mert amúgy tényleg szép volt, leszámítva a megalomán szellemvárost. Az emberek ugyan meglepődtek, hogy mit keres ott két külföldi, de mindenki barátsággal fogadott minket. Én pedig azon gondolkoztam, milyen jó, hogy ide is eljutottam és ezt a helyet is láthattam, ami minden volt csak nem külföldieknek való. Mert itt aztán tényleg olyan ritka a “waiguren” (外国人 wàiguó rén, külföldi ember), mint fehér holló az égen.