Kontrasztok világa – Nagy vietnámi körút III. rész, Dél-Vietnám

Ho Chi Minh városban, ismertebb nevén Saigonban landolva trópusi fülledtség és európai szemnek hihetetlen csúcsforgalom fogadott minket. Ha valaki azt hiszi, hogy Hanoi zsúfolt, akkor nagyon nagyot téved. Fényárban úszó felhőkarcolók, modern divatcégek, trendi kávézók illetve teázók, buszok, autók és mopedek minden mennyiségben. Tágra nyílt szemmel ámultam, miközben milliméterről milliméterre araszoltunk a széles sugárúton a munka utáni dugóban. Nem hittem el amit látok, nem hittem el amit érzek. Ha Hanoit Ázsia Berlinjének neveztem, akkor Saigon maga Ázsia New Yorkja.

Nem csak a város volt sokkal fiatalosabb és pörgősebb, de az új barátunk, Nguyen is. (Nguyen eredetileg a családneve, de úgy gondolta, nekünk egyszerűbb megjegyezni a Thánh Náhn keresztnév helyett. Előszeretettel használta a Hugo-t is.) A Mekong delta környékéről származó fiatalember a legutolsó divat szerint öltözködött és nagyon komolyan vette a feladatát, ami nem más volt, mint hogy három napig “vigyázzon” ránk. Az unokatestvérével érkezett ebbe a nagyvilági városba, hogy közösen nyissanak nyelviskolát. Még soha sem járt Európában, és teljesen magától, saját erőből tanult meg németül. Nem először hallottam hasonló történetet a körutunk során, csodáltam Nguyen-t, és az összes többi vietnámit akikkel találkoztunk.

Saigon és az öreg fordító

A korai reggeli után egyből elindultunk, hogy felfedezhessük “Kelet Párizsát”, azaz a valamikori francia gyarmat fővárosát, Saigont. A belvárosban sétálva, még ma is a XIX. században érezhetjük magunkat a régi francia stílusban épített villák között. Érdekes kontrasztot ad a városnak, amint a koloniális épületek meghúzódnak a legújabb üveg felhőkarcolók árnyékában, és e közben rájuk nehezednek olyan súlyos minimalista épületek, mint például a Le Corbusiers stílusára emlékeztető Újraegyesítési palota.

A francia megszállók által hátrahagyott építészeti kultúra talán egyik legismertebb helyszíne a Notre Dame katedrális. Az 1880-ban Franciaországból importált vörös téglából épült neoromán stílusú templom kedvelt találkozóhelye a vietnámiaknak. Nem csak istentiszteletkor és nagyszabású esküvők alkalmából, hanem esténként csak úgy, időtöltés kedvéből is megtaláljuk itt őket. A térről elindulva a Saigon folyó irányába elképzelhetjük milyen lehetett, amikor könnyű fehér vászonöltönyben, kalappal a fejükön, a széles Nguyen Hue Boulevard-on sétáltak a francia ültetvényesek. Erre az időszakra nem, de sok másikra emlékszik vissza a város egyik ma is élő ikonikus alakja.

A Notre Dame katedrális szomszédságában áll a Gustav Eiffel tervei alapján épült Főposta. Belépve egy hatalmas, világos csarnok fogad minket. Boltíves öntött vas tetőszerkezet sok üveggel, antik telefonfülkék világórával és Ho Chi Minh vigyázó tekintete. Akár járhatnánk valamelyik párizsi pályaudvaron, vagy múzeumban is, ha nem nézne le ránk szigorúan a szemközti falról “Ho apó”.

Az utolsó fa asztalnál egy apró termetű idős bácsi ül könyvek fölé görnyedve napról napra. Aki nem tudja ki ő, talán elmenne mellette. Pedig nála régen megállt az idő, hosszú évek óta ül ugyanazon a helyen a Főpostán. Ő az az ikonikus alak, aki sokat megélt és majdnem mindent látott. A 86 éves Duong Van Ngo-t mindenki ismeri Saigonban.

Még most is 10 km-t biciklizik naponta az otthona és a Főposta épülete között, hogy leveleket, leginkább szerelmes leveleket fordítson vietnámi nyelvről. 7 évesen tanult meg franciául az iskolában, majd 36 évesen angolul, amikor megérkeztek az amerikai katonák. A háború után sok összetört szív maradt Vietnámban, így Ngo bácsi milliószor írta le, “szeretlek”. Azt mesélte, egy-egy szerelmes levél olyan szép, hogy legszívesebben megtartaná. Talán nincs is olyan ország a világon ahová ne került volna az általa kézzel írt levelekből.

Város a városban, mini Kína Vietnámban

Az elegáns francia koloniál stílusú villákat elhagyva kontraszt programként belevetettük magunkat Saigon egyik legrégebbi megmaradt negyedébe, a kínai negyedbe (Cholon). Szűk utcákban megbúvó templomok és pagodák, kínai feliratok, még több moped és még több üzlet. Talán így jellemezhetnénk a kínai negyedet. A környék legnagyobb piacán, a Bin Tay piacon aztán tényleg mindent megtalálunk amire csak szükségünk van, és leginkább amire egyáltalán nincs.

A Thien Hau pagodához megérkezve hangos dobszó és egy igazi kínai sárkánytánc fogadott minket. Piros ruhába öltözött férfiak bújtak meg az óriási sárkány kosztüm alatt. Csak úgy hullámzott föl-le a hatalmas jószág, miközben az alul kilógó lábak szinkronban ropták a táncot a ritmusra.

Míg kint karneváli hangulat tombolt, belépve a templomba a napi imádságra érkezőket béke és nyugalom várta. Kínában és Vietnámban is szerettem ezeket a helyeket, ahol a vallás oly emberközeli és hétköznapi. A hangos és forgalmas utcákat magunk mögött hagyva, a fejünk fölött lassan elégő füstölő spirálok illata, falra tűzött rózsaszín, szalag szerű papírcetlik ezernyi nyelven megírt kívánságokkal és az iskola végeztével imádságra összegyűlő, egyenruhába öltözött, boldogan nevető gyerekek hada fogadott minket.

Itt, a Cholon negyedben található Saigon legtöbb (több mint 180) temploma és pagodája, de talán a Thien Hau pagoda az egyik legszebb mind közül. A “Mennyei Asszony temploma” valamikor a XVIII. század vége és a XIX. század közepe között épült. Tipikus példája a dél – kínai templom építészetnek. Thien Hau-nak, a tengerek istennőjének szentelték, alakját több helyen is felfedezhetjük az épület belsejében. A Ming és a Qing dinasztia közti összetűzés miatt sok dél – kínai indult útnak a tengeren Vietnám felé. Thien Hau-hoz imádkoztak, hogy védje meg őket a dühös tengeri viharoktól és a kalózoktól.

Ennek már több mint 300 éve. Leszármazottaik mai napig Saigonban élnek, ahol kialakították a saját városukat a városban.

Hogyan csináljunk egy háborús emlékből “élményparkot” turistáknak?

Hmmm… Nehéz megszólalnom ennél a pontnál. A Cu Chi alagútrendszerhez tervezett kirándulás volt talán az egyik a körutunk során, amire a leginkább kíváncsi voltam. Sokat olvastam előtte a vietnámi háborúról, a vietkongokról és az alagutakról.

Saigontól észak – nyugatra a Cu Chi térségben már az indokínai háború alatt, az 1940-es évek végén megkezdődtek a rejtekhelyek, földalatti fegyverraktárak, alagutak építése, de a végleges méretét, amit kb. 250 km hosszúra saccolnak, csak az amerikai katonák megérkezésekor 1966 – 1968 érte el. A vietkongok a helyi földművesek segítségével, egy szinte felfoghatalan alagútrendszert ástak ki a sűrű dzsungelben, egészen a kambodzsai határig. A bejáratokat elrejtették, csapdákkal vették körbe. Ha az amerikaiak mégis rátaláltak volna egy – egy földalatti lejáratra, vagy nem fértek be a méretkülönbség miatt, vagy csak kevesen élték túl az alagutak felderítését, mivel lent további csapdák vártak az illetéktelen behatolókra. A vietkongok sokszor napokig bújkáltak lent, míg a fejük fölött tankok jártak, bombák hullottak az égből és kutyák kutattak reménytelenül utánuk.

Sok idő telt el a hosszúra nyúlt háborúból, mire rájöttek az amerikaiak, hogy hol bujkálnak a vietnámiak. (Ha kíváncsi vagy részletesebben a Cu Chi alagutak történetére, ezt az oldalt ajánlom. Sok érdekes információt olvashatsz itt.)

Na de nézzük meg közelebbről, hogy mi maradt mára az egészből és miért nevezem “turista élményparknak” Cu Chi-t.

Már kora reggel a világ minden tájáról érkezett turisták tolonganak izgatottan a parkoló bejáratában. A park csoportvezetői vérre menő küzdelmet folytatnak a turistacsoportokkal érkező idegenvezetőkkel, hogy ki érjen hamarabb a következő ponthoz, a következő “turista látványossághoz”. A valamikori dzsungel hangulatából mára nem maradt sok minden, olyan mintha egy erdőben sétálnánk kiépített földúton, miközben követjük az útba igazító táblákat. Egy kis mozi a vietnámi háborúról és a Cu Chi alagútrendszer építéséről, pár színesen villodzó információs tábla, katonai ruhába öltöztetett kirakatibabák, manióka kóstoló (ami amúgy nagyon finom), növények által benőtt bomba ütötte lyuk a földben, pár elfoglalt amerikai tank és persze az egész közepén egy kávézó és szuvenír bolt.

Ha ez mind nem lenne elég, van itt kérem szépen “action” is bőven. Kipróbálhatjuk a földbe ásott falevelek alá rejtett valamikori bejáratot, térden csúszva végigmászhatunk az egyik 3 méter mélyen lévő sötét alagútban, amit már 80 cm x 120 cm-re kibővítettek az európai turistáknak, de így is csak fejet behúzva, guggolva lehet végigmenni a szakaszon. És akkor még nem is említettem az amerikai és ázsiai látogatók kedvenc attrakcióját. Igazi, a vietnámi háborúból maradt AK 47-esekkel és M 16-osokkal lőhetünk. Húha! Szóval nem tudom. Valami nagyon mást vártam a helytől. Nem gondoltam, hogy együtt fogunk mind sírni, de azért a “Disneyland feeling” talán egy kicsit túl sok.

Mekong delta

Ahogy már korábban említettem, ifjú barátunk Nguyen a Mekong delta vidékéről származik. Felesége és két gyereke most is ott élnek, míg ő hét közben Saigonban dolgozik. Nem nagyon tudtam elképzelni előre, hogy milyen lesz a kirándulás, de már vártam nagyon. Két órányi buszozás után trópusi fülledtség, kék ég és tűző nap fogadott minket a barnán hömpölygő széles Mekong partján. A száraz évszaknak köszönhetően alacsony volt a vízállás, de még így is érezhető volt a hatalmas folyó mérete.

Beszálltunk az egyik hajónak álcázott lélekvesztőbe, felmordult a motor, benzingőz szállt fel körülöttünk és elkezdtünk ráfordulni a nagyobb hajók által is használt egyik Mekong ágra. Ebben a pillanatban hangosan reccsent meg a fa oldalfal mellettünk és mielőtt bármit is tehettünk volna, már dőlt is a csónakunk a jobb oldalára egyenesen be a vízbe. Rémülten kiabáltunk és próbáltunk átmászni a bal oldalra, hogy kiegyensúlyozzuk a helyzetet, miközben idős kapitányunk minél inkább csavarta a kormányt, annál jobban mentünk neki a mellettünk parkoló 4-5 hajónak. A káosz közepén ott állt Nguyen az orrban és mintha mi sem történt volna, nyugtatgatott minket.

“Ugyan, az öreg már 4. generáció óta a folyón él, tudja mit csinál.”

Még percek múlva is erősen dobogott a szívem és remegő kézzel szorongattam a kókuszdiót, amit frissítő gyanánt kaptunk induláskor. Végre megnyugodtam és lassan élvezni kezdtem a körülöttem lévő látványt. Ezen a szakaszon még óriási szállító hajók úsztak el mellettünk, erős hullámokat hagyva maguk mögött, amik csak úgy dobáltak minket össze – vissza.

Lassan befordultunk egy keskeny ágra. Itt kezdődött az igazi Mekong delta kaland. Jobbra is, balra is sűrű dzsungel, fejünk fölött összeért a víz fölé ágaikkal behajló növényzet. Páfrányok, mangróve, kakaó. Egy mesevilág ölelt körbe minket, ami most megelevenedett és valósággá vált.

Öreg kapitányunk visszább vett a gázból és csak csorogtunk lefelé a folyón, míg kikötöttünk egy banánfák által uralt partszakaszon. Nehéz fürtökben lógtak a hatalmas zöld levelek alatt az érett gyümölcsök, miközben mi egyre beljebb hatoltunk a vadonba. Magasan járt már a nap, lassan izzadni kezdtünk a sűrű növényzet közt beszűrődő napfényben.

Aztán hirtelen, ott ahol egyáltalán nem számítottunk rá, a Mekong delta ki tudja melyik szigetének a közepén, egy ház kertjébe invitáltak minket. Eredeti vietnámi hangszereken játszott a zenekar, miközben a dzsungel style-hoz kicsit túl erősen sminkelt hölgy énekelt. Frissen főzött teával kínáltak, amit ott készített mézzel és egy lime-hoz hasonló, de apróbb gyümölccsel ízesítettek. Parányi porcelán tányérokról a sziget “kincseit”, mangót, papayát, sárkánygyümölcsöt (dragon fruit, pitaja), és jackfruit-ot (jákafa gyümölcse) kóstolhattunk. Egyik finomabb volt mint a másik. Ha szeretitek az édes gyümölcsöket, akkor Vietnám maga a paradicsom. Színesek, néha viccesen néznek ki, néha kicsit fura és nem túl szép a külsejük, de ízletes mind.

Utunkat kertes házak között folytattuk, míg ki nem értünk egy szélesebb útra, ahol egy a fején rózsaszín virággal díszített lovacska várt ránk mosolygós szemű gazdájával, Linh-el. Akárcsak a többiek akikkel eddigi utunk során találkoztunk, Linh is barátságosan fogadott minket és kedvesen nézett ránk bambusz kalapja alól. Igaz, csak pár percig tartott a találkozásunk, de nagyon megkedveltem. Sosem fogom elfelejteni a lányt és a bokrétás lovát, akik elvittek minket egy rövid szakaszon a Mekong egy másik ágához.

Itt egy kék színű csónakba szálltunk, amivel lassan úsztunk tovább a barna folyón. Dél körül járt már, erősen tűzött a nap, a páratartalom is igen magas volt. A ladikunkat irányító néni meglátva fehér bőrömet és világos szőke hajamat, elővett egy bambusz kalapot és a fejembe nyomta. Elégedetten nyugtázta a dolgot, majd tovább evezett velünk a csöndben.

Az elvarázsolt Mekong delta vidékét magunk mögött hagyva pár óra múlva újra a nyüzsgő, pulzáló Saigon belvárosában találtuk magunkat. Utolsó esténk volt, mielőtt megkezdődött volna a tengerparti pihenésünk, ami ránk jellemző módon mégis elég intenzívre és további élményekben gazdagra sikerült. De most még élveztük Ho Chi Minh City-t, és éjszakába nyúlóan sétáltunk és sétáltunk ebben a kontrasztokkal teli, sosem nyugvó városban.

Kíváncsi vagy a folytatásra? Kattints ide!

TOP 10 DÉL-VIETNÁM

1. A szállásunk Saigon belvárosában a Sen Viet Hotelban volt, ahonnan a főbb látványosságokat gyalogosan is elértük. (https://sen-viet-hotel.ho-chi-minh-city-hotels.com/hu)

2. Saigonban ne csak a Főposta csodálatos épületét látogassuk meg, hanem nézzünk körül, hátha ott ül az utolsó asztalnál Ngo bácsi. Beszélgessünk vele, szívesen mesél az életéről. Ha valami különlegesre vágyunk, kérjük meg, írja meg nekünk az otthoniaknak szánt képeslapokat vietnámi nyelven.

3. Már említettem a vietnámi körutunk első részében, hogy mi Saigonban jártunk vízi bábszínházban. Nekem nagyon tetszett az előadás, mindenkinek teljes szívből ajánlom. Egy régi hagyomány elevenedik meg az apró színház falai között. Bábjátékosok a vízzel teli medencében állva, függöny mögül mozgatják a bábokat, miközben élőben egy zenekar kíséri az előadást. A bábok hangjait is az énekesek kölcsönzik. Vietnámi legendák, mesék elevenednek meg a figurák által. (Golden Dragon Water Puppet Theatre)

4. A bábszínház után érdemes felfrissülni az egyik trendi teázóban Saigon belvárosában. Nekem két kedvenc helyem volt, az Aptea Coffee ahol jeges licsi teát ittam és a Passio nevű Starbuckshoz hasonló vietnámi lánc. Ellentétben sok európai kávézóval, itt tényleg teából készül az icetea.

5. A “chillezés” után itt az ideje egy finom vacsorának. Egyik kedvenc ételem a vietnámi utazásunk során a Bánh Xéo volt, ami leginkább egy óriási félbehajtott palacsintára emlékeztet, de ez ropogósra van sütve. Különféle töltelékkel lehet kérni, én rákkal, hússal és szójababcsírával töltve ettem a Bánh Khot Co Ba Vung Tau nevű étteremben Saigonban. Imádtam!

6. Ha valami modernre vágyunk és még a várost is szeretnénk felülről látni, akkor látogassuk meg Vietnám első igazi felhőkarcolóját, a 2010-ben átadott 68 emeletes Bitexco Financial Tower-t közvetlenül a folyóparton. Aki járt már New Yorkban, annak kicsit nevetségesen hathat a város legmagasabb épülete, ennek ellenére formailag érdekes látvány, leginkább ami az 50. emeleten elhelyezett helikopter leszállóját illeti. A turistákat a legfölső szinten egy zárt kilátó várja, pár emelettel lejjebb pedig egy bár, ahonnan megcsodálhatjuk a lemenő napot.

7. Ha viszont valami régire és autentikusra vágyunk, akkor irány Cholon, a kínai negyed. Egy teljesen más hangulat vár ránk. Szűk utcák, kínai pagodák, árusok hada, kifőzdék minden mennyiségben. Vicces, de itt ettük az egyik legfinomabb Pho levest az egész utazásunk alatt. A kis családi éttermet közvetlenül a Thien Hau pagoda melletti utcasarkon találjátok. Kívülről talán egy kicsit furcsán néz ki európai szemmel, de higgyetek nekem és menjetek be nyugodtan.

8. Mondtam már, hogy mennyire szeretem a piacokat? Saigon kínai negyedében ki ne hagyjuk a Bin Tay piacot!

9. Irány a Mekong delta! Számomra az igazi kihagyhatatlan “must have” program. Imádtam minden egyes percét, bármikor szívesen visszamennék. Kóstoljuk meg a helyszínen kézzel készített kókusz bonbonokat. Nincs jobb!

10. És ha még mindig nem ettünk volna eleget, akkor ott a Ben Thanh Street Food Market Saigon belvárosában. Itt tényleg megtalálunk minden vietnámi finomságot ami a turista gyomornak is megfelel.

10 + 1. Sétáljunk és ne taxizzunk! Ugyan olcsó és jó a taxi, de ha tehetjük, fedezzük fel gyalogosan a városokat. Csak így ismerhetjük meg igazán a helyieket.

Szeretnél még több fotót látni? Kattints ide: PHOTO GALLERY – Emberek, városok, részletek… Saigon, Cu Chi, Mekong delta