A világ megváltozott körülöttem – Egy képzeletbeli séta Mao Ce-tung Pekingjében

Pontosan ugyanott állok, ahol annak idején, mégsem ismerem meg. Mi történt? Hova tűnt a külső város, hova lettek a szürke kőből épült lakóházak? Lassan megfordulok, hogy megnézzem tényleg ott vagyok e. Igen. Csodálatos otthonom falai vörösen izzanak, a sárga cserepek fényesen csillannak meg, a sárkányok védőn tekintenek le rám. Valami mégsem stimmel. Mit keres ott Ő az én lakhelyem falán? Én vagyok az Ég fia, nem Ő.

Mindenem megvolt, egy különleges világban nőttem fel, ami számomra tényleg a világot jelentette. El sem tudtam képzelni, hogy van odakint is valami. Azt hittem, sosem fogom elhagyni e bíbor falak által körbeölelt csodát. Ez volt a mindenem. Ugyan sokszor vágytam “odaátra”, de ki gondolta volna, hogy azon a bizonyos napon elvesztem a világomat, és vele együtt egy kicsit önmagamat is? Pontosan emlékszem, hogyan is felejthetném el? 1924. november 5-én örökre bezárult a Mennyei Béke kapuja a hátam mögött. Szemüvegemet megigazítva az orromon figyeltem, ahogy a “keresztény tábornok”, Feng Yuxiang Kuomintang (Nemzeti Párt) szimpatizáns emberei beözönlenek, és elfoglalják a Tiltott Várost. Én, Pu Ji, az utolsó kínai császár egyedül maradtam.

Még mindig ott állok és nézem a hatalmas festményt. Ő is figyel. Tekintete betölti az óriási teret. Vajon engem vizslat, vagy a körülöttem lévő embereket? Netalán egész Kínát belátják ezek a sötét szemek? Percekig nézek farkasszemet vele, de nem értem mi történik körülöttem. Hosszú tömött sorokban milliónyian özönlenek befelé a boltíves kapukon az Ő arcképe alatt. Álljatok meg! Hova mentek? Oda nem mehettek be, az az én otthonom! Tiltott…

Tekintetem épületről épületre ugrik, még mindig keresem az általam ismert házakat. Miközben valami ismerős után kutatok, magával ragad az embertömeg, és hirtelen ott találom magam a rideg, gigantikus méretű szögletes téren, ahol katonák masíroznak fel-alá a vörös zászló alatt. Mintha valaki szerette volna túlszárnyalni a valamikori palotám méreteit, ezzel egy új szimbólumot, új hatalmat teremtve. Körülöttem családok gyülekeznek. Néhányan mintha piknikre készülnének leülnek a földre, sokan pózolva örökítik meg a pillanatot, gyerekek futkosnak anyáim császári fejdíszére emlékeztető virágos hajráffal a hajukban. Lassan kezdem megérteni, a világ megváltozott körülöttem, és én szinte észre sem vettem.

Próbálok visszaemlékezni. Amikor utoljára láttam a teret, még nem így nézett ki, és nem Tian’ anmen tér volt a neve. Hogyan jutottunk idáig? Emlékszem, amikor Japán megtámadta Kínát. Buta fejjel, hiszékeny kölyök módjára elhittem, hogy lehetek még császár, újra feltámaszthatom a 700 éves múltat, amikor 1932. februárjában őseim hona, Mandzsúria japán védnökség alá került. Boldogan léptem a trónra újra, de gyorsan kiderült, én csak egy bábú vagyok a sakktáblán. Az igazi uralkodó, a japán császár döntött az én és családom életéről, a népemről, az otthonomról. Eközben Ő, a férfi a festményről egyre feljebb és feljebb küzdötte magát a ranglétrán. Több, mint tíz éve, hogy megalakult a Kínai Kommunista Párt (1921. július 1.), akik ebben az időben, habár ellenségek voltak, a Kuomintanggal összefogva az észak-keleti terület visszaszerzésén dolgoztak. Na de érdekelt ez engem, amikor újra császár lehettem? 1945-ben nem csak az Ő “kényszerházasságának” lett vége Csang Kai-sekkel (Kuomintag vezetője). Vége lett a II. Világháborúnak, Japán elbukott, Mandzsúria felszabadult, engem pedig szovjet katonák fogtak el.

Hogy mikor ismertem meg Őt, a “nemzet megmentőjét”, aki igyekezett korlátlan hatalma alatt mindent eltörölni, ami Kínát valaha a családomhoz, az őseimhez, a nagy császárokhoz kötötte? Pontosan akkor, amikor 1949. október 1-én, itt ahol most állok, Ő, vagyis Mao Ce-tung kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, engem pedig visszahozatott a Szovjetunióból, hogy ezzel is a még a császároktól is hatalmasabb hatalmát demonstrálja. Mi is lehetne imponálóbb az alakuló, szocialista eszmékkel szimpatizáló népnek, mint megmutatni, hogy az utolsó kínai császár az Ő felügyelete alatt egy átnevelő táborban él?

Új, “átnevelt” életem kezdete szinte egy időbe esik a Tian’ anmen tér születésével. 1959-ben amnesztiát kaptam Mao külön engedélyével, és “egyszerű emberként” visszatértem Pekingbe. Akárcsak most, akkor is visszamentem, hogy újra láthassam a palotámat, a Tiltott Várost. De minden más volt. Pont olyan idegen, mint most.

Hozzászoktam a gigantikus méretekhez, emlékszem amikor gyerekként órákon keresztül bicikliztem a Tiltott Város bíbor falai között, és nem értem egyik végétől a másikig. De ott minden olyan színes, békés és otthonos volt. Ez a tér ugyan a palotám tengelyének a folytatásaként épült, mégis semmi köze hozzá. Nagy, lelketlen, semmi szépség, és üresség. Az érzés üres ami eltölt, hiszen a valóságban most is tömegek gyülekeznek körülöttem. Gyülekezés… Csodálat… Fanatizmus… Lehet, új jelentést kaptak ezek a fogalmak, de nem annyira, mint hinnénk.

A szemem még mindig kutat, de újra és újra csak ugyanazt a két ismerős dolgot lelem. A bíbor falakat, és rajta az Ő arcképét. Rendületlenül engem néz. Mondd meg, hová tűnt a Tiltott Város körüli város, hová lett apáim és anyáim Pekingje? Kicsit botladozva, lassan indulok el. Végre valami ismerős! Sárga biciklik… Hogy szerettem az enyémet. Régi szép emlékek kerítenek a hatalmukba, észre sem veszem merre, milyen messze járok a palotától, csak bolyongok. Szürke, egyemeletes házak között, labirintusszerű szűk utcában találom magam. A falakra zöld kacskaringós növény fut fel, közte virágok, száradó ruhák, zöldségek lógnak. Valaki éppen hazaérkezik. Nem ismer meg, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy én, Pu Ji az udvarában állok. Ecsetek, kalligráfiák, festmények, árnyjáték csipkeszerű figurái, apró szobrok. Hát te még itt sem hagysz nyugton engem, ide is követett a mindenlátó tekinteted? Alig maradt valami az én koromból amit ne pusztítottál volna el a “nagy proletár kulturális forradalmaddal”. Méghogy az évezredes kínai történelem kulturális öröksége a te ellenséged! Alig hagytál nekem valamit, és akkor még ide is, a hutongba is utánam jössz?

Összetörhetném, de visszateszem Őt a társai, a többi fehér szobrocska közé.

Pontosan ugyanott állok, ahol annak idején, mégsem ismerem meg. Mi történt? Hova tűnt a külső város, hova lettek a szürke kőből épült lakóházak? Lassan megfordulok, hogy megnézzem tényleg ott vagyok e. Igen. Csodálatos otthonom falai vörösen izzanak, a sárga cserepek fényesen csillannak meg, a sárkányok védőn tekintenek le rám. Valami mégsem stimmel. Mit keres ott Ő az én lakhelyem falán? Én vagyok az Ég fia, nem Ő.

Egyedül vagyok. Végre csend van. Levetem kopott szürke “egyenruhámat”, és átlépek a boltíves kapuk alatt. Díszesen hímzett hosszú kabátom alját végighúzom a porban, miközben a vörösek és a sárgák egyre élénkebbé válnak. Életre kelt arany sárkányok kísérik utolsó utamat, melynek a végén újra elfoglalhatom császári trónomat. Tekintetemet felemelem, és dél felé, a birodalmam felé fordítom. Szemüvegemet leveszem, itt már nem lesz szükségem rá. Még látom Őt, pont szemben velem, virágok között fekve üvegkoporsójában, de csak homályosan. Kettőnk között pedig feltűnik egy világos, szőke alak.

Örökkévalóság…

(“A világ megváltozott körülöttem” története a szerző fantáziájának szüleménye, amely valós történelmi eseményekre épül.)

Kíváncsi vagy a folytatásra? Kattints ide!

TOP 3 egy kicsit másképp – Múljuk felül a császárokat is! Mao sinosztálinista Pekingje

1. A mai Tian’anmen teret 1959-ben alakították ki a 10 éves állami évfordulóra tervezett tömegfelvonulásokhoz. (1949. október 1-én kiáltotta ki Mao Ce-tung a Kínai Népköztársaságot.) Az 500 méter széles és 880 méter hosszú téren akár egymillió ember is elfér, ezzel a világ egyik legnagyobb tere. Ugyan Mao művelt ember volt, sokat olvasott, jól ismerte Kína történelmét, politikája és a privát viszonya a kultúrához igen ellentmondásos volt. Az 1964-66-ban meghirdetett “nagy proletár kulturális forradalom” arra volt hivatott, hogy a fiatalokból szervezett fanatizált csoportok által megsemmisítsék az ősi kínai múltat és kultúrát. Érdekes, hogy a császári hagyományok eltörlésére való törekedés közben a Tian’ anmen teret mégis a már jól ismert észak-déli tengelyre, szinte a Tiltott Várost meghosszabbítva építették. A tér közepén, pontosan ezen a “császári” tengelyen áll a Népi Hősök emlékműve, délebbre pedig a washingtoni Lincoln Memorial-ról mintázott Mao Ce-tung Mauzóleumát találjuk. A tér körül olyan további szocialista “remekműveket”, “szépségeket” láthatunk, mint például a Nemzeti Múzeum, vagy az Országos Népi Gyűlés Csarnokának az épületei. Egy nehéz korszak súlyos emlékei ezek, melyek a mai napig meghatározzák az emberek gondolkodását.

Míg valaha a kínai császárok a palotából dél felé tekintve szimbolikusan az országuk felé tekintettek, ma Mao Mauzóleuma néz velük szembe. Ma már azt mondhatnánk, múlt találkozik a múlttal, de ironikus módon a hozzánk közelebbi múlt egyben a jelen is.

2. Akárcsak a Tian’ anmen tér a körülötte lévő épületekkel, a Chang’ an Jie út (Hosszú Nyugalom sugárútja) is a kommunista városépítészet terméke. A szinte már “európai autópálya” méretű út a város közepén, közvetlenül a Tiltott Város déli kapujánál, is a múlttal szeretett volna leszámolni. Töröljük el a hagyományos észak-déli tengelyt, és építsük meg a saját kelet-nyugati tengelyünket, hiszen mi hatalmasabbak vagyunk, mint a kínai császárok. Pekingben nem csak ezt az egyetlen ilyen méretű utat találjuk. A szocialista gondolkodás átformálta szinte az egész városépítészetet. Tömegekre volt szükség, a tömegeknek pedig óriási terekre, és széles felvonulási utakra.

3. Ahogy Pu Ji, az utolsó kínai császár, én is a régi Pekinget kerestem. Ugyan a Mao korszak sokat elpusztított a császári fővárosból, hogy nagy utakat és gigantikus méretű beton lakóházakat építsenek, de azért szerencsére nem tűnt el minden. Már a Yuan-dinasztia (1279-1368) idején találkozunk a mongol eredetű “hutong” kifejezéssel, melynek jelentése “kút”. A Ming-dinasztia (1368-1644) alatt a Tiltott Város körüli belső és külső “várost” egyszintes, szögletes, szürke udvarházak (siheyuan) alkották, ahol a császári család hozzátartozói, illetve a magasabb rangú hivatalnokok laktak. Ezeknek a palotától alacsonyabb épületeknek a sorából alakultak ki a szűk utcájú, néha labirintusszerű hutongok. Fölülről nézve egy sakktáblára emlékeztet a szerkezet.

A ma még létező hutongok egy része védettség alatt áll, így igyekeznek rendbe hozni őket. Én szerettem Pekingnek ezt az arcát, minden hutong egy kicsit más volt. Voltak ősibbek, ahol a kapualjban zöldségeket árultak, a száradó ruha kint lógott a házfalon, férfiak csoportja játszott dominóval, miközben egy-egy beazonosíthatatlan motor-bicikli-autó-járművel haladtak el mellettem szorosan. Máshol antik boltok, művészeti galériák költöztek a jellegzetes szürke épületekbe. Peking végre felismerte, hogy a múltban rejlik a jövő is, így a legfrissebben kitatarozott hutongokban már hotelek, gyorséttermek és trendi kávézók várják a turistákat.